Az asszír és babiloni uralkodók közül többről feljegyezték, milyen fáradhatatlanul másoltatta a már akkoriban „régi” iratokat és határozott terv szerint sorozta a gyűjteményébe. Asszurbanipál híres könyvtárából, mely cseréplapocskákon, ékírással ékeskedik ma is, a szerencsés körülmények jóvoltából több mint húszezer darab maradt fenn, így jutott az emberiség egyik legszebb és legrégibb eposza: Gilgames történetének birtokába. Először párszáz évig élvezhették, aztán többezer évig nem is tudtak róla. Fő, hogy ma kéznél van, millió fölöslegesnek látszó, akkor napi feljegyzésnek számító szövegecske társaságában. Ezeknek a relikviáknak így együtt nemcsak szövegfenntartó, megőrző szerepe van, hanem általuk a kor szellemi szintjének működésébe is betekintést lehet nyerni: közigazgatás, gaz­ daság, miegymás mellett valami ősfilológiába, ősi iroda­ lomtörténeti próbálkozásokba.
Sokféle anyagból készült „könyv” az idők folyamán: legsajátosabb talán az asszír rekord, hogy alabástromra is írtak. Kétségkívül tartósabb holmi noteszlapnál, nehézkessége íme garanciákat is hordozott magában a megmaradásra. Ám mi mindent talált fel már ez a korai könyves emberi világ! Ők találták fel, amit a nyomtatott könyvek még a XVII-XIX. század fordulóján is alkalmaztak: az őrszavak „intézményét”. Az egymást követő táblácskákon folytatódó hosszú szövegek zökkenőmentes olvasatának megkönnyítésére, minden táb­lácska második oldalának végén már a következő cserépdarab első sora áll. Ugyancsak ők küzdöttek meg a címadás nemritkán bonyodalmat jelentő problémájával; ha egy csillagászati munka címe: „Midőn Anu" minden további tábla így kezdődik fenn: „Második tábla midőn Anu” és harmadik, tizedik... Nemkülönben feltalálták a katalógust is, amennyiben a könyvtár szükségletére az összes meglévő szövegekről elmaradhatatlan jegyzék készült. Egyetlen dolgot nem tudtak sikeresen megoldani ők sem. Bár egy hasábfeliraton, melyet I. Viglat-Pileszár időszámításunk előtt 1100 körül tétetett le egyik építménye alapköve mellé, már ott áll az óvó intelem mellett (hogy ha majd „a tornyok a régiségtől omladoznak, újítassék meg ami megsérült s tisztítsátok meg olajjal emléktábláimat" stb.) ott áll a rettenetes átok (hogy „ki azonban emléktábláimat széttöri s eldobja, vízbe veti, tűzben égeti, titokban szétzúzza, földben hagyja feküdni vagy bármi egyéb gonoszát gondol ki s rögtön végrehajtja, azzal így meg úgy bánjék el az ég haragja” stb.); a későbbiekben vagy elfelejtették tanulmányozni az intelmet, vagy a nagy öldökléstől, gyújtogatástól éppen nem értek rá szótfogadni. A könyv „munkavédelme” azóta is sok kíván­nivalót hagyott maga után, hogy a könyves munka meg­becsülésére ilyen korán rákívánták ébreszteni a világot.
Szerencsésnek mondható, hogy az ókori latin bölcsesség ellenére, a fegyverek között se hallgattak soha a múzsák.
Vagyis a könyv története párhuzamos a háborúkéval, sőt, elválaszthatatlan tőle. Ha jól meggondoljuk, nem is lehetett ez másként. Már a XIII. századi tatárjárás pusztításait elsirató énekekben bőven esik szó – mintegy bejegyezve, leltározva a veszteségeket – a „könyvek dúlásáról” is. És később, Gutenberg mester világraszóló találmányától sem érzé­ kenyültek úgy el a hadakozó felek, mint efféle gyúlékony anyag közelében tanácsos lett volna, hogy bár kis szünetet rendeltek volna el, amíg az új dolog lábrakap, megerősödik.
Ellenkezőleg: már az első nyomdákat, többek közt éppen a Main városában működő igazi ősnyomdának tekinthetőt is alig pár évvel a létesítése után felforgatják, porig égetik a benne dolgozókat szabályosan lemészárolják. Égtek a szó szoros értelmében frissensütött könyvek, s ez így ment, nyomdák és könyvtárak feldúlásával, végig a történelmen, a magára oly büszke XX. századig.
Ha valaki mégis türelmes számítgatásba fogna, érdekes valószínűségszámítást végezhetne: hogyan is bírták már az első nyomtatóműhelyek, mondjuk Heltaitól Tótfalusiig, máris az iramot, a versenyt a tűzzel, a vízzel, az egérrel, a mollyal, a pusztítással? Mert mire kétszáz éves lett a nagy találmány, a világ már valahol a harmincéves háború végefelé járt, a törökvilág vége felé és ezalatt rengeteg könyv esett áldozatul.
Majdnem annyi, mint katona s civil együttvéve. A korszak nagy könyvenyészete egyformán érintette a tárolás mindenféle fajtáit, akár bástyafalakkal védték, akár csak olyan utiszekérre tehető magánportéka volt, hogy „két fehér parasztládában” elfért az egész állomány. Elég ha a híres Corvinák sorsára gondolunk. Ám szerencsére számos könyvjegyzék készült s maradt fenn a régebbi századokból is, Honterus első hazai iskolakönyvtárától Zrínyi Miklós kedves könyveinek lajstro­máig, s mindezek fényesen bizonyítják, hogy következetes szerepet tölt be, hasonlatosat a csigaházhoz.

Megjelent a Cimbora 1997/6-os számában