Kard, kalapács, kalamáris
Az eközben eltelt idők immár legendás légköréből érdemes Tordai Sámuelt idézni, ki a XVIII. században a lényegre tapintott minden tekintetben, mikor így nyilatkozik az olvasásról:
A világtörténelemnek aligha van egy bizonyos pontja, melyhez képest felosztható lenne könyves vagy könyvtelen világra, könnyebbnek látszik, de az sem áll, hogy könyvelőttiről és könyvutániról beszélhessünk. Hiszen az Altamirái barlangfreskók a legrégibb állattani „könyvünk”, de vadászati szakmunkánk, sőt „történelmi regényünk”
is. Információ, tehát tudás, de ugyan akkor fikció, tehát képzelet, poézis is együtt, egyszerre jelentkezik a töredékes kezdetekben már. Ki tudja mikori, hányezer éves a hindu példabeszéd, miszerint „A tudó tud és tudakozódik” , de a tudatlan azt sem tudja miről tudakozódjék.
Nemcsak Mezopotámiában, hanem a krétai Knosszoszban meg Mükénében s más helyeken is rengeteg, olvasható rovásos cserép került elő az idők mélyéről; sok agyagtáblácska, melyeken nem fogott még a tűz sem, ellenkezőleg, tartósította őket. Csakhogy mikor a „megfejtésre” került sor – nos olyankor szokott kiderülni, hogy nem mind „irodalom” az efféle „olvasnivaló” az idő régesrégi vasárnapdélutánjaiból, rengeteg feljegyzés csupán leltár, számadás, lista, vagyon – cédula, ős bürokrácia. Cs. Szabó László találóan plasztikus diagnózist ad erről: „mintha a felajzott kutatók évezredekig elteme tett Szabó Lőrinc- és Illyés Gyula-versek helyett példás termelőszövetkezeti könyvelésekre bukkantak volna. Persze azoknak is megvan a történelmi hasznuk.” Gelliusnak a II. századbeli mindentudó Attikai éjszakáiban található egy fontos nyom az alexandriai könyvtár legendás híres-hírhedt égetésével kapcsolatban; ebből megtudható, hogy nem is egyszer égett, szinte „folyton” leégett és főnixként feltámadt és ama utolsó égetésig többször kicserélődhetett állaga. Gellius, akinek talán egy eredeti sora sincs, ám amit összeolvasott s így összehordott az óta eltűnt, megsemmisült fontos forrásokból, arra mérget lehet venni, így ír a kérdésről: „Ezután rengeteg könyvet válogattak és hordattak össze a Ptolemeusok Egyiptomban, úgy hogy körülbelül hétszázezerre ment a tekercsek száma, de mindezek az első alexandriai háborúban, ugyan nem szándékosan, kiadott parancsra, hanem véletlenül a tűz martalékává lettek.”
Ez a nevezetes csetepaté úgy időszámítá sunk előtt 47-ben lehetett, melynek gavalléros kárpótlásául Antonius Kleopátrának ajándékozta az alig kisebb hírű és jelentőségű pergamoni könyvtár állagát. Sosem fogjuk tudni, hogy egyikben is, másikban is mennyi volt az „ocsú” , a felhalmozott – itt már persze nem agyagtáblácska, hanem papirus meg pergamen – anyagon rögzített könyvállományban. A veszteség végzetes volt valamennyi esetben, de semmiképpen nem csupán az arab kalifa nevéhez fűződő szellemes mondás esetében. Minden könyvtárégetés és selejtezés sokszor még kis magánkönyvtárunké is okozhatja kordokumentumnak minősülő vagy bizonyuló anyagok megsemmisülését: amivel nekünk valamilyen oknál fogva nincs mit kezdenünk, azzal máskor mások okoskodnak, információt hordozhat bármi, ami első látásra annak még nem látszik.
Nem érdektelen az a vékony adatszálakon, de nyomonkövethető hír, hogy az alexandriai könyvtár „mégis” él valahol testszerint is, amennyiben vala melyik – melyik? – égés után a meg maradt állagot Bizántionba vitték, abból az évszázadok-évezredek fordulásával Konstantinápoly lett, mely 1453-ban elesett a török ostrom következtével, úgyis mint a (kelet) római birodalom utolsó szimbolikus maradványa; ám nem szimbolikusan ekkor a könyveket Rómába vitették s ott vész nyomuk vagy lappanganak ügyesebben leltározó utókorokig. Ami lehet meseízű, tudata mégis vigasztaló.
Megjelent a Cimbora 1998/1-es számában
Írva pedig szomorú dolgok vannak
Kard, kalapács, kalamáris
A felnőttek legyintenek: hogyha bekapcsolja az ember a tévét, csupa erőszak, rablás, verekedés, gyilkosság. Majdnem minden krimi – egy nagy detektívregény a világ folyása, hogyha a mai filmek „képeskönyve” után indul az ember.
Szamárfüles csigaház
Kard, kalapács, kalamáris
Bár a könyv könnyen pusztuló holmi volt kezdettől fogva, tűz és víz egyaránt ártott neki, egészen korán rákerült az értékelt hadizsákmányok listájára is. Már a történelem mezopotámiai hajnalán akadtak olyan hadjáratok, mikor buzgón összekeresték az elfoglalt városokban fellelhető írásos emlékeket.
A bujkáló könyvtár
Kard, kalapács, kalamáris
Egészen mást értettek még az ókorban a „könyv” fogalmán. A legkülönbözőbb anyagokból ugyan, de tekercsbe felgöngyölített formában álltak a könyvek akkoriban, míg a mai értelemben könyv alakú, kódex-forma tárolást, „kiadást” jóval később ismerte meg a kultúra. Ez a forma, célszerű és könnyen kezelhető alakzat végleges diadalra a könyvnyomtatás feltalálásával jutott aztán. Miközben nyomtatva avagy kézzel lekapirgálva, majdnem olyan számban pusztultak és születtek a könyvek, mint az emberek.