Az eközben el­telt idők immár legendás légköréből érdemes Tordai Sámuelt idézni, ki a XVIII. században a lényegre tapintott minden tekintetben, mikor így nyilatko­zik az olvasásról:

A világtörténelemnek aligha van egy bizonyos pontja, melyhez képest fel­osztható lenne könyves vagy könyvtelen világra, könnyebbnek látszik, de az sem áll, hogy könyvelőttiről és könyv­utániról beszélhessünk. Hiszen az Altamirái barlangfreskók a legrégibb állat­tani „könyvünk”, de vadászati szak­munkánk, sőt „történelmi regényünk”
is. Információ, tehát tudás, de ugyan­ akkor fikció, tehát képzelet, poézis is együtt, egyszerre jelentkezik a töre­dékes kezdetekben már. Ki tudja miko­ri, hányezer éves a hindu példabeszéd, miszerint „A tudó tud és tudakozódik” , de a tudatlan azt sem tudja miről tuda­kozódjék.
Nemcsak Mezopotámiában, hanem a krétai Knosszoszban meg Mükénében s más helyeken is rengeteg, olvasható rovásos cserép került elő az idők mé­lyéről; sok agyagtáblácska, melyeken nem fogott még a tűz sem, ellenkező­leg, tartósította őket. Csakhogy mikor a „megfejtésre” került sor – nos olyankor szokott kiderülni, hogy nem mind „irodalom” az efféle „olvasnivaló” az idő régesrégi vasárnapdélutánja­iból, rengeteg feljegyzés csupán leltár, számadás, lista, vagyon – cédula, ős­ bürokrácia. Cs. Szabó László találóan plasztikus diagnózist ad erről: „mintha a felajzott kutatók évezredekig elteme­ tett Szabó Lőrinc- és Illyés Gyula-ver­sek helyett példás termelőszövetkezeti könyvelésekre bukkantak volna. Persze azoknak is megvan a történelmi hasz­nuk.” Gelliusnak a II. századbeli minden­tudó Attikai éjszakáiban található egy fontos nyom az alexandriai könyvtár legendás híres-hírhedt égetésével kapcsolatban; ebből megtudható, hogy nem is egyszer égett, szinte „folyton” leégett és főnixként feltá­madt és ama utolsó égetésig többször kicserélődhetett állaga. Gellius, akinek talán egy eredeti sora sincs, ám amit összeolvasott s így összehordott az­ óta eltűnt, megsemmisült fontos forrásokból, arra mérget lehet venni, így ír a kérdésről: „Ezután rengeteg könyvet válogattak és hordattak össze a Ptolemeusok Egyiptomban, úgy hogy körülbelül hétszázezerre ment a teker­csek száma, de mindezek az első alexandriai háborúban, ugyan nem szán­dékosan, kiadott parancsra, hanem véletlenül a tűz martalékává lettek.”

Ez a nevezetes csetepaté úgy időszámítá­ sunk előtt 47-ben lehetett, melynek gavalléros kárpótlásául Antonius Kleopátrának ajándékozta az alig kisebb hírű és jelentőségű pergamoni könyv­tár állagát. Sosem fogjuk tudni, hogy egyikben is, másikban is mennyi volt az „ocsú” , a felhalmozott – itt már persze nem agyagtáblácska, hanem papirus meg pergamen – anyagon rögzített könyvállományban. A veszte­ség végzetes volt valamennyi esetben, de semmiképpen nem csupán az arab kalifa nevéhez fűződő szellemes mon­dás esetében. Minden könyvtárégetés és selejtezés sokszor még kis magán­könyvtárunké is okozhatja kordoku­mentumnak minősülő vagy bizonyuló anyagok megsemmisülését: amivel nekünk valamilyen oknál fogva nincs mit kezdenünk, azzal máskor mások okoskodnak, információt hordozhat bármi, ami első látásra annak még nem látszik.
Nem érdektelen az a vékony adatszá­lakon, de nyomonkövethető hír, hogy az alexandriai könyvtár „mégis” él valahol testszerint is, amennyiben vala­ melyik – melyik? – égés után a meg­ maradt állagot Bizántionba vitték, ab­ból az évszázadok-évezredek fordulá­sával Konstantinápoly lett, mely 1453-ban elesett a török ostrom következté­vel, úgyis mint a (kelet) római biroda­lom utolsó szimbolikus maradványa; ám nem szimbolikusan ekkor a köny­veket Rómába vitették s ott vész nyo­muk vagy lappanganak ügyesebben leltározó utókorokig. Ami lehet meseízű, tudata mégis vigasztaló.

Megjelent a Cimbora 1998/1-es számában