Ide tartozik az a két fontos megállapítás is, hogy ama hét csoda listája sem volt állandó; úgy a múlt század, önmagát és a múltról tudott dolgokat megfogalmazó (sok mindenben még nem is eléggé tudományos, inkább tudákos) állapotát tükrözi ez a döntőbe jutó hét. A másik megállapítás: néhány ilyen csoda, pél­dául az azóta elhíresült barlangfestmények jó­val később kerültek elő. A juhait kereső pász­torgyermek egyszercsak betéved egy barlang­ba és... Tisztára mese-helyzetek, melyekről a maguk helyén majd bővebben lesz szó.
Egyelőre állapítsuk meg, hogy a történe­lem előtti időnek nevezett, írás előtti korról az ember jóval később szerzett valódi és megbíz­ható ismereteket, mint a „történelmi" időkről.
És vajon mikor kezdődik ama történelmi idő, hol fogott bele a tudomány annak számolgatá­sába, korszakolásába? Többször is belefogott, többször is belevétett, az új meg új felfedezé­sek, újra előkerült adatok, tárgyak egészen felboríthatták az időrendeket, melyeket idegen (görög) szóval kronológiának nevezünk.
Az az időrend kellett hogy győzedel­meskedjék, (melyet kis változtatásokkal ma is használunk) ahhoz, hogy ókori világról, kö­zépkorról, újkorról beszélhessünk.
Ha már ehhez kötjük, nos az írást is a Föld különböző helyein felfutó emberi kultú­rák nagyon is eltérő időpontokban használták.
És az írásféleségek, az ábécé, ahogy egyszerű­en nevezhetjük őket, meglehetősen eltérnek egymástól. Ebben rejlik egyik főoka annak, hogy a lehető legegyszerűbb dolgot: hol, mi­kor „kezdődött” a történelem, nem olyan kön­nyű eldönteni s egy világos, egymáshoz viszo­nyítva is áttekinthető rendszerbe helyezni.
Így történt az a „csoda”, hogy az ókori világ hét csodájának kijelölésekor nem vették figye­lembe a világ megannyi régi kultúráját, hogy csak Kínára, a távolkeletre vagy az amerikai páros földrészre gondoljunk. Minden csoda egy tenyér­nyi helyről származik. Már amennyire „tenyér­nyi”, ha tevegyaloglással kellene bejárni. Hát még hogyha egymástól való időbeli távolságukat is beszámítjuk! Mert ókor ide, ókor oda, az bizony eltartott vagy három-négy évezrednyit, kétszer annyit, amennyi a ma közmegegyezéssel hasz­nált időszámítás második felére esik. „Krisztus előtt” és „Krisztus után” vagy pontosabban „óta”.
Az a csodákat – főleg építészetieket – termő világ, a csiszolt kőkorszak, a földből (agyagból) edényt és íráshoz való táblácskát égető korszak óta, a bronzkoron át a vaskorig ível. Bronz volt akkor az első boldogan megta­lált megoldás: munkaeszközök és fegyverek alapanyaga; ékszerek készültek belőle és vi­lághódító harci szekerek...
Na ugye, itt is meg kell állni. Ugyanis mindent összevetve, mai eszünkkel (a tudo­mány névtelen, neves, de kollektív értelmével) úgy látjuk, hogy az egész máig eltelt párezer év két legnagyobb „csodája” a kerék, és jóval később, jelenünk szomszédságában, csak pár­ száz éve, a nyomtatás. Nos, a kerék nem szere­pel a csodák listáján, sem a rejtélyesen hamar (párszázezer év alatt) megszülető csillagászat, vagy a számokkal való bánás művészete.
Azon a listán szerepelnek: 1. az egyipto­mi piramisok (az egyetlen tétel, mely ma is előszámolható, a többi már csak emlék!); 2. A babiloni függőkertek; 3. az epheszoszi Arte­misz templom; 4. a halikarnasszoszi mauzóle­um; 5. a rhodoszi kolosszus; 6. az olimpiai Ze­usz szobor és 7. az alexandriai fárosz (vagyis világítótorony). Mindenik körül érdekes és ti­tokzatos fogalmak zümmögnek: kolosszus, függő, mauzóleum –, és valamennyihez törté­netek, legendák kifogyhatatlan sora fűződik.
Mint fűződne bármihez, ha ezt a csodasort ti­zenkettőben vagy ezerben adta volna tud­tunkra a mindig kicsit hamis, mindig kicsit ko­moly, mindenben igazmondó, de hazugságot is belekeverő fáma.

Megjelent a Cimbora 1998/4-es számában