Sokkal többet kell előállítania és felhalmoznia ahhoz, hogy ebből a többletből jobban, bőségesebben lehessen gazdálkodni. A többezeréves fejlődést, az emberi társadalmak, szerveződési formák egymást követő, vagy egymással párhuzamosan működő képleteit mindmáig követi ennek az első nagy „felfedezésnek” valamilyen formája. Ha valaki ma kenyeret, sót, húst akar, bemegy a boltba és megvásárolja. Attól, aki „összeszedi” maga is megvásárolta valakiktől, akik ke­nyeret, sót, húst állítottak elő. Ennek a nagyon leegyszerűsített, az áttekinthetőség kedvéért így modellezett állapotnak fontos szereplője egy „csereeszköz”: a pénz. Aki több kenyeret, sót, húst állít elő, mint amennyit maga felhasznál, az tovább szeretné adni a többletét olyanoknak, akiknek szüksége van rá, ám maguk nem állítanak elő (éppen mást csinálnak) efféléket. A továbbadás feltétele a haszon. Ennek hordozója a valóságban (s a mi játékmodellünkön belül is) a pénz. Akik továbbítják, hogy megvehessék majd tőlük, akik keresik, ugyancsak egy haszon fejében működnek közre ezért: ők a boltosok, a kereskedők.
A vásárlóik is persze valahonnan valami fejében pénzt kapnak, amit a vásárlásra költhessenek. Nos, ha ezt a képletet áttesszük abba a sok ezer évvel korábbi időbe, amikor még mindenki csak annyi eleséget tudott előállítani, hogy másnapig felélje, akkor látható, hogy a nagy „találmányhoz”, a többlet felhalmozásához éppen ennek az egyenlően keveset összegyűjtő, összevadászó állapotnak a megváltoztatására volt szükség. Ugyancsak leegyszerűsítve a valóságban titokzatosan és véresen végbement folyamatot, a csereeszköz szerepét kezdetben a nyers erő, a kényszerítő hatalom helyettesítette; a rettenetes találmány abban csúcsosodott, hogy a többlet összehúzása, felhalmozása érdekében egyik ember alávetette a másikat: ráparancsolt ebben a kényszerrel létrehozott függő helyzetben: – Te mától nem tartod meg magadnak, amit termelsz, hanem nekem adod át! Ez a különös, uralomra jutó ÉN (ugyancsak leegyszerűsítve a dolgokat) lehetett egy hadve­zér, egy király vagy főpap, varázsló; a „vásárt" valamiért mégis elfogadó, elnyomott, alávetett partnerei pedig a gyengébbek, a kisemberek: a nép, ahogy ezeket együttes nevükön időtlen idők óta a mesékben és a történelemben emlegetik. Minél több halmozódott fel ama Valaki körül, annál könnyebben tudott hatalma támaszaként bunkósbotosokat, lándzsásokat, fegyvereseket felfogadni, akik az ő szolgálatában biztosították, hogy ez a különös módszer működjék. És működés közben ennek a felhalmozódásnak az ura, aki egyre korlátlanabb hatalommal rendelkezett fölötte, most már akár szépérzékének is hódolhatott: az ácstól, az építésztől szebb, nagyobb házat rendelhetett, a takácstól szebb ruhát. Jelképesen szólva megint – párszáz év ide vagy oda – akár piramist is építtethetett magának.

Hatalmas paloták és templomok jöttek létre ekképpen, először (nem véletlenül) a föld olyan vidékein, tájain, ahol az éghajlati körülmények is kedvezőbbek voltak több élelmiszert termelni. Ám a felgyűlt többlet: a gazdagság most már akár azt is lehetővé tette, hogy a természeti viszonyok kedvezőbbé tételére is áldozzanak: például öntözőcsatornák ásására. De ugyanezen eszközök révén, olyanoknak, akik nem a földművelés, csatornaásás, piramisépítés fizikai munkáját végezték, azoknak az ismeretek, az írás, a csilla­gok járásának, a természeti erők működésének megfigyelé­sére adtak megbízatást. Ma már azt is tudjuk, hogy nem csu­pán a kényszer, a korbács, a fegyveres felvigyázók, katonák, hajcsárok, hanem a fizetség is fontos szerepet játszott kezdet óta. A híres egyiptomi piramisokat sem csak rab­szolgák, hanem bérmunkások építették. Olyan szabadok, akik a munkaerejükkel keresett pénzen szerezték be a maguk és családjuk eltartásához való mindennapit. A képlet máris hasonlít a napjainkban bevett szokásokhoz is – egy kicsit. Például abban, hogy mindig voltak, akik bőségesen és gondtalanul éltek, s voltak, akik éppen csak tengődtek, hiába volt kellő mennyiségű hús, kenyér és só a boltokban. Ez a viszonyrendszer fontos fejlődésen megy át és az árnya­latokig finomodik mára. Egyet máris megjegyezhetünk belő­le, hogy a kezdet kezdetétől a kultúra keletkezéséhez is egy véres verejtékkel előállított többletre volt szükség. Szomorú és tanulságos velejárója ez az emberi dolgoknak.

Megjelent a Cimbora 1998/2-es számában