Még csak azt sem tagadhatjuk meg e kevésbé fejlett „társadalom-képletek­től”, hogy nem ismerik egy olyan-ami­lyen, számunkra célszerű jelrendszer áldásos következményeit. Bizonyos értelemben még fegyelmezettebben is reagálnak a parancsokra, mondhat­ni „katonásabban” hajtják végre egy bonyolult feladatrendszeren belül a maguk részét. Ám a beszéd, az em­beri nyelv hatása az emberi lény éle­tében ennél sokkal nagyobb szabású. Sokkal árnyaltabb. Minden abból ered, hogy az ember értelmes lény, nem egyszerűen ösztönöknek enge­delmeskedik, hanem a tapasztalatok­nak a fejében, a tudatában való felhal­mozódása következtében már az ősember is gondolkodni képes lény volt.
A gondolatok közlése révén szüntele­nül változott, gazdagodott az ember tudatvilága. A gondolatközlés eszköze pedig a tízezer, ha nem százezer évek alatt kifejlődött tagolt beszéd.
Vagy egészen pontosan: a nyelvek.
Előrebocsáthatjuk, hogy a több mint kétezer ma is élő (beszélt) nyelv mindenike egyaránt „fejlett”, alkalmas a legbonyolultabb közlések kifejezésé­re. A gondolatok közlése által meg­szerzett szellemi vagyonunk azonban nem öröklődik a végtelenségig apáról fiúra, hogyha valahogy nem rögzítik, a hagyományok ki vannak téve az em­lékezet fogyatékosságainak, elmo­sódnak különben. Igaz, egyre újabb nyereség járul az előzőkhöz az újabb és újabb elgondolt, kigondolt, megtu­dott és megfogalmazott dolgok révén, ez pedig maga is tovább fejleszti, csi­szolja a gondolkodó képességet, s egyre gyorsabb és változatosabb üte­met hoz a fejlődésbe. Azt is érdemes megvizsgálni, amit már a régiek ha­mar észrevették, hogy a beszédet, a gondolatokat rögzítő írás nem hoz-e olyan kényelemre szoktató valamit előtérbe, ami ártani fog a gondolko­dásnak? Már az egyiptomiak, akiknek mitológiájában, hiedelem-világában Thot isten találta fel az írást és aján­dékozta meg vele az embereket, úgy gondolták, hogy az emberek esetleg rábízzák magukat az írott feljegyzé­sekre, s ezáltal meggyöngül, vissza­ fejlődik gondolkodóképességük. Ma, jó ötezer évnyi „írott múlt” birtokában tudjuk, hogy ilyesmi soha nem követ­kezett be. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az írás kezdetben a kevesek kiváltsága volt, ritka ember volt „írástudó”, míg ma az emberiség javarésze az. Ez még egy évszázad­dal korábban sem volt így. A szóbeli­ség, a beszélt nyelv semmiképpen nem veszít ezáltal a jelentőségéből.
Ma már az egész emberiség, minden társadalom a földkerekségen egyetért abban, hogy írni-olvasni meg kell tanulnia mindenkinek. Ám még mindig marad a nagy kérdés: hogyha közel kétezer, vagy több mint ennyi nyelv van, legalább félezernyi írásmódot gyakorolnak ezek rögzítésére. Na­gyon sok írásmód bizonyos eltűnt nyelvekkel együtt ki is veszett végleg a történelem folyamán. Két jellegze­tes példa: az Itáliai félszigeten a ró­maiak előtt élt etruszkok nyelve és írá­sa; valamint az érdekes nevű Húsvét-szigetek bennszülötteinek nyelve és írása. Az utóbbi nép még él ugyan, csak egykori írását már maga sem is­meri fel: nem tudja elolvasni. Persze már alig van néhány ezekből az érdekes kis deszkalapokra írt szövegek­ből, melyeket egykori készítőik „be­szélő fáknak” neveztek; úgyhogy jóformán gond sincs már velük, nincs amin fejet törni, hogy mégis megfejt­hessék valaha. Miután a nyelv maga is megváltozott, feledésbe merült, szép lassan eltüzelték őket. Tudjuk, hogy „rongo-rongo” embernek hívták azokat, akik még értették ezt az írást, a rejtelmessé vált „tau” nyelv rögzítő­ jét. Pedig mindez csak itt a szomszéd­ ban, 1915-ben történt, mikor Tomenika, az utolsó rongo-rongo em­ber leprában meghalt s a titkot magával vitte a sírba. Az eset valóságos kis „történelem-modell”. Az őskor pedig – hogyha ezt a szinte szemünk előtt lejátszódott, filmszerű eseményt vesszük alapul – íme belenyúlik a jelen­be. A legrégibb írásos emlékek össze­gyűjtése, kutatása, tanulmányozása külön tudománnyá vált. Még sok min­den lappang, de fellelhető a legvárat­lanabb körülmények közt Kínától Dél- Amerikáig. És igaz, hogy csak vagy félezer éves – ám külön tudomány­ágat alapított már a legrégibb nyom­tatványok kutatása is. Az írások soka­ságának kutatására pedig a nyelv, a könyv, a gondolkodás kutatásának szerteágazó szaktudományait hozták létre és táplálták a világ valamennyi kulturális centruma házatáján. A be­széd és az írás kiapadhatatlan forrása pedig ontja, ontja a nyersanyagot a még meg sem született tudósoknak is.

Megjelent a Cimbora 1998/3-as számában