A légszomjból születő csodák költője

Beszélgetés Ferenczes Istvánnal

– Háborús világba születtél 1944 decemberében Csíkpálfalván, egy zárt székely közösségbe. A hivatalos iratokban január 1. szerepel születési dátumként. Ho­gyan meséltek ezekről az időkről, milyen esemé­nyek történtek a családodban a születésed környékén?

– Volt egy előzménye is a születésemnek. Az első életjelt 1944 szeptemberében adtam magamról. Mikor a Keleti-Kárpátokat áttörték a felszabadítók, a falunk­ból is menekültek az emberek, a mi családunk is elin­dult. Befogtak a szekerekbe, s mentek keresztül a Har­gitán. Messze nem jutottak, csupán Kápolnásfaluig. Ott két csűrben szállt meg a két család, apám és anyám csa­ládja. Apámat, aki építész volt, felmentették a katona­ság alól, mert nagyon súlyos gyomorfekélye volt. Ak­kor történt, Kápolnásfaluban, ment át egyik csűrből a másikba, és szembeállt vele két orosz katona: Davaj cigar! Apám ijedtében vagy meglepetésében azt válaszolta: Nix! A katonák németnek gondolták, és ki akar­ták végezni, Kápolnásfalu határában oroszruletteztek vele. Szaladt édesanyám a nagy hasával... és állítólag akkor kezdtem nagyon rugdalózni. Eljött karácsony, anyám három napig vajúdott: karácsony másodnapján megszülettem. Kocsma mögött laktunk, nagyapámnak volt egy kocsmája, édesanyám rendezte, ott születtem, most a csíkpálfalvi tanácsháza van ott. Az első fiúunoka születésekor elég nagy dáridót rendeztek A háború végén, két ünnep között akkor nem is anyakönyveztek, így lett ’45 január elseje a hivatalos születési dátumom, és Ferencz Salamon István Imre néven írtak be. A Ferencz Salamon névnek is története van: nagyapámék sokan voltak testvérek, és őt, a vér szerinti Salamont, örökbe vették gyermektelen és elég gazdag nagynénjéék, hogy a birtok rá szálljon. Felvette a Ferencz nevet is. Duhaj ember volt, hat gyereke született, és attól függő­en, hogy éppen hogyan ünnepelte az új születést, hol Ferencz Salamon, hol Salamon Ferencz vezetéknévvel íratta be őket az anyakönyvbe. Teljes a zűrzavar ebből a szempontból.

– Hogyan lett a Ferencz Salamonból Ferenczes?

– Szilágyi Domokos az 1970-es évek elején itt járt Csíkszeredában, otthon beszélgettünk, hallgattunk nagyokat. Az első kötetem megjelenése után nem vol­tam túl lelkes, harminckét verset vetetett ki a cenzúra belőle. Kért egy kötetet, irulva-pirulva dedikáltam neki. Ő annyit mondott, rá se ránts, csak végezd a dol­god, tanuld a mesterséget. Levette a Sajtóértekezlet című kötetét a polcomról, és dedikálta: Ferenczes ha­veromnak... – azóta így használom a nevem. Van má­sik indítéka is a névváltoztatásnak: rengeteget köszön­hetek a ferenceseknek. Apám öccse, anyám nagybátyja ferences szerzetesek voltak, egyik keresztapám, Boni­fác nevű, ugyancsak. Pálfalván gyakorlat volt, hogy az egyik fiút ferencesnek küldték. Mikor gyerekkorom­ban Csíksomlyóra visszakerült Lukács atya, ő vitt ki­rándulni a környéken, honismeretre tanított. Nagybá­tyám szinte kívülről tudta a Toldit, ő volt a vajdahunyadi novíciusok utolsó doktora. Anyám nagybátyja Páter Szőcs Izidor kétszer ült börtönben, mint politikai el­ítélt, de megmaradt jó kedélyű, vidám embernek, Shakespeare Lőrinc barátjára emlékeztetett.

– Az első tizenhárom év ebben a csíkpálfalvi falukö­zösségben, a „kishazában” telt el. A háború utáni évek rányomták bélyegüket a gyermekek világára? Milyen já­tékaitok voltak, mit játszottatok szívesen?

– Kivételesnek érezhettük magunkat, mert – bár játékokat akkoriban nem vásároltak – apám készít­tetett az asztalos barátjával a húgomnak kicsi babako­csit, nekem meg az öcsémnek kis szekerkét... Az 1946-os szárazság után nagy nyomor volt, aztán jött a kollektivizálás, és mi kuláknak számítottunk, azért is büntet­tek, mert a ’49-ben felszentelt templomot apám építette – Márton Áront rögtön utána le is tartóztatták. Aztán 1952 augusztusában apám azt kérdezte fennhangon a kocsmában, hogy miért nem veszik le Sztálin képét a falról, mert azt beszélik, hogy megdöglött. Feljelentet­ték, jöttek is utána, ezután bujdosnia kellett: fél évig a falu körüli erdőben, aztán átment Moldvába, és ott volt két-három évig. ’53 márciusában tényleg meghalt Sztá­lin, így apám ’55-re hazajött, nem lett más következmé­nye a dolognak. De számunkra, anyám számára, bor­zalmasan nehéz idő volt, hetente meglátogatták a rend­őrök, és apám felől faggatták. Ő nekünk is csupán annyit mondott, hogy apám elment dolgozni, de mi szinte úgy éreztük, hogy nincsen apánk. Volt olyan helyzet, hogy már csak árpapuliszka jutott. Anyámat dolgoztatták, közmunkában vécét ásattak vele, eléggé meggyötörték. Mindezek ellenére számunkra, gyerekek számára tün­déri világ volt a székely falu világa, még teljes egész, amelyben mindennek, mindenkinek megvolt a maga helye: a bolondnak a zenésznek az iparosoknak...

Mi, gyerekek, nyarainkat az erdőn töltöttük, őriztük az állatokat. Nekünk egyetlen tehenünk volt, apám az­tán eladta, mikor 1958-ban a kultúrházat építették. Itt pitykéztünk, csülköztünk, cserkabalát építettünk. Ez egyfajta körhinta volt, bő húsz centi átmérőjű fenyőt másfél méter magasan levágtak, a végére készítettek egy csapot, berótták, levágtak még egy három-négy méter hosszú, valamivel vékonyabb szálfenyőt, azt ki­fúrták, egy lyukat a közepére, és ezt a csapba illesztet­ték. A végére felült két kölyök, és a nagyobbak forgat­ták körbe. A gerenda alá nyers fenyőfakérget tettek, hogy jobban, könnyebben forogjon.

Aztán jött a mozikaraván, az Erkel című filmre egé­szen tisztán emlékszem. A vetítés az iskola hátsó falán történt este, és egy tojást kellett vinni, az volt a belépő. Mikor Erkel a Himnuszt játszotta, felállt az egész falu. Ment a Rákóczi hadnagya is, és mi az erdőn egész nyá­ron kuruc-labancot játszottunk. A lovakat elkötöttük, meztelenül fürödöztünk. Léteztek akkoriban a serketáncházak, nagyszerű cigányzenekara volt a falunak. Télidőben volt alkalom az esti beszélgetésekre is, és hétvégeken a serke-bálban töltöttük az időt. A férfiak kártyáztak, mi az asszonyokkal tollfosztó kalákába, kukoricatörő kalákába mentünk, és rengeteg történe­tet, mesét, balladát, népdalt hallgathattunk.

– A népköltészet volt az első irodalmi élményed. Azu­tán mi következett?

– Kicsi nagyanyám, született Balló Juliánna, aki Csíkszentkirályból származott, és akit nagyapám sza­bályosan ellopott annak idején, a 19. század végén, na­gyon okos és olvasott asszony volt a maga két osztályá­val. Annyira szeretett olvasni, hogy öcsém például a kötelező házi olvasmányait vele olvastatta el. Ö még balladákat énekelt, emlékszem a Júlia szép leányra, a Kőműves Kelemenre. Engem akkoriban leginkább a bogarak, az erdő, a történelem érdekeltek. Olvasni is olvastam, amit lehetett. Apám egyik nagy bánata volt, hogy menekülés előtt elásták a könyveket, és azok szétáztak, tönkrementek, az Erdélyi Szépmíves Céh abaposztós kötetei is ottvesztek. Petőfi ott volt a ház­ban, Rugonfalvi Kis Istvántól A székely nemzet történe­te is állandó olvasmány volt, a padláson rejtegették a régi magyar tankönyveket, atlaszokat, mi pedig ott ku­takodtunk.

– Milyen emlékeket idézel föl az iskoláról?

– A csíkpálfalvi iskolában volt egy nagyon jó tanító bácsi, zenét tanított, és Kodállyal vallotta, hogy nincs botfülű gyermek (én az vagyok). A kórussal jártuk a vidéket, ott voltunk a tartományi versenyeken, és jó eredményeket értünk el, Ditró és Szászcsávás után leg­többször mi következtünk. Ő füzetekbe íratta velünk le a népdalokat, és jó jegyeket kaptunk. Az ötvenes évekre nagyon rányomta a bélye­gét az, hogy apám bujdosott, kulákok voltunk. Olyan karácsonyra is emlékszem, hogy alig került egy­két szem dió, alma a fára, de akkor is gyönyörű volt, és az is előfordult, hogy Mikuláskor csupán két-két szem rózsaízű töltött cukorka volt a tornácra kirakott ci­pőnkben. Egyik felől az istentelen elnyomottság, más­felől meg a szinte tökéletes harmónia a természettel és az élettel.

– Tizenhárom éves voltál, amikor kikerültél ebből a vi­lágból. Hogyan élted meg kiskamaszként a nagy válto­zást, amit a teljesen idegen környezet, a lugosi iskola jelentett?

– 1957–58-ban még az osztályszempontok döntöt­tek, keményen dúlt az osztályharc, így nem kerül­tünk be a csíkszeredai középiskolába, de felvettek Lugoson egy olyan magyar iskolába, ahol nem volt elég gyermek. Bizonyára hajtott a kalandvágy is, hogy világot láthassak, kicsit messzebb menni, a szűk falu s Csíkszereda határain túl. Lugos majdnem 500 km-re volt, egy nap és egy éjszaka vonatoztunk, hogy odaérjünk. Ott kiderült, hogy az osztálynak fele székelyföldi. Az első pár hó­nap gyötrelem volt. Kaptuk otthonról a leveleket, vártunk, és mi is írtunk... aztán elvonultunk egy sa­rokba, és pityeregve olvastuk. Akkor alakulhatott ki bennem az a honvágy-érzés, ami azóta is kísért: ha elmegyek valahova, három nap múlva hazavágyó­dom.

Lugos és környéke más világ volt természeti szem­pontból is, dombvidék, ahol a szőlő is megterem. És város volt, ahol élt három nemzetiség: fele román, egy­negyede sváb és egynegyede magyar. Kulturálisan is nyitottabb volt, már akkoriban, a 60-as években tévét néztünk, jó zenei élet is volt, szinte hetente mentünk szimfonikus oktatókoncertekre. Ott döbbentünk rá, hogy tulajdonképpen Romániában élünk, azelőtt egy szót sem tudtunk románul.

– Az irodalom mikor vált az életed főszereplőjévé, mi­kor kezdtél versírással foglalkozni?

– Gyerekkoromban, mint minden gyereknek, vol­tak próbálkozásaim. Édesapám tanította meg a Talpra magyar!-t, a Tompa Mihály-verseket, A gólyáhozt, A madár fiaihozt, az Arany-balladákat, a Rákóczinét, a Mátyás anyját. De már középiskolás koromban elég egyértelműen biológusnak készültem, arról ábrán­doztam, hogy majd eljutok Afrikába... nem vadászni, hanem kutatni. A biológia szakot végeztem Kolozsvá­ron, amikor volt egy igen megrázó élményem, egy na­gyon jó barátomat, Kopacz Gabit egy vasárnap szíven szúrták a faluban. Verekedtek a székelyek vasárna­ponként, a bál után. Idősebb volt nálam, állandóan vele mentem gazdálkodni, nyáron felköltöztünk két-három hétre a havasra. A csűrben boncolták fel, és én a széna közül végignéztem. Annyira megrázott, hogy rádöbbentem: számlálhatom a madarakat, gyűjthetem a növényeket, de ezeket a belső emberi történése­ket el kell mondani. Kolozsváron kezdtem járni a Gaál Gábor Körre*, Csíki László, Vári Attila, Kenéz Ferenc voltak akkor ott, és kezdtem én is írogatni, amolyan hályogkovács módjára.

Az iskolában nem szerettem meg az irodalmat, és azt, hogy miért, a kortársaim pontosan tudhatják: leginkább a szocialista-realista irodalmat tanították. Kialakult egy furcsa kettősség: egy volt, amit olvastunk, például Sütő András Bogár Zsuzsika búcsúzik című elbeszélését, és más volt, amit otthon megéltünk, hiszen láttuk, hogy milyenek azok a traktorok, mivel jár a kollektivizálás. Szerencsénk volt, hogy Lugoson létezett egy jó könyv­tár, ott olvastam végig Mikszáthot, Jókait. Különöskép­pen azonban nem érdekelt akkor az irodalom. 1965-66-ban kezdtem szabadverseket és népdalos-népballadás verseket írni. Formailag csak ennyit tudtam.

A Gaál Gábor Kör hatására rájöttem, hogy meg kell tanulni a mesterséget. Eldöntöttem, akkor nekifogok, és bepótolom a hiányosságaimat. Elkezdtem olvasni mindent, tanultam, könyvtárakban ültem. Államvizs­gáztam biológiából, de akkor már tudtam, hogy az irodalom, az írás érdekel.

– Kortársaidtól is tudjuk: a hetvenes, nyolcvanas évek kemény cenzúrája közepette enyhülést, felszabadulást hozott az erdélyi költők számára, hogy gyermekverseket írhattak, és ezek meg is jelenhettek a Napsugárban. A Ferenczes-gyermekversek születése is a Napsugárhoz kötődik?

– Gyerekverseket valóban a hetvenes évek végén, a nyolcvanas években kezdtem írni, a Napsugártól Kányádi Sándorék, Fodor Sándorék állandóan biztat­tak. Más is közrejátszott, a feleségem elég korán meg­betegedett, nem lett gyermekünk. A gyermekversek írásakor ott a háttérben az istentelen gyermekhiány, a gyerekre való vágyakozás. Ha saját gyermekeimnek nem írhatok, akkor, Kenézzel szólva, írok a világ összes romániai magyar gyermekének.

– Költészeted alaptémája, a természet és a szülő­föld közelsége, megélt biztonsága a gyermekversekben is vissza-visszatér, mint ahogyan a sokszólamúság és a nyelv mesteri eszközzé emelése is. Mégis más hangon szólsz a gyermekekhez, a kedvesség és felelősségtudat egyaránt segítik e képekre épülő líra célba érését. Tetten érhető valamilyen különbség a gyermekeknek és a fel­nőtteknek szánt versek... vagy a születésük között?

– Én is azt vallom, Weöres Sándorral együtt, hogy nincs különbség gyermekeknek és felnőtteknek szánt versek között, ő valóban nem tett különbséget, az ő gyermekverseit barátai válogatták ki... de szerintem mégis meghúzható egy határvonal. Mikor az ember leül írni, gondol a célközönségre is. A tanulásban, a memória fejlesztésében a verstanulásnak fontos sze­repe van, szerintem minél több verset tanul meg vala­ki, annál jobban működik a memóriája, fantáziája színesebb, élénkebb lesz. A gyermekversnek kell hogy ze­néje, ritmusa legyen, így nyilvánvaló, hogy amikor egy hosszabb poémát írok, nem gondolok a gyerme­kekre. Amúgy az ő nyelvi fantáziájuk sokkal gazda­gabb, mint hinnénk. Kialakult egyfajta alkotómód­szerem, esténként leültem az asztalhoz, hegyeztem a ceruzát, piszkáltam a körmömet, jött ilyen-olyan öt­let, és akkor már előttem volt a gyermek, aki majd ol­vassa.

– „Hogyan születik a Vers?! / Hogyan írja a verset, ki Versben bujdosó...” – teszed fel, járjod körül a kérdést Hiányaimnak összege című versedben. Erről kérdezősköd­nék végezetül: a versteremtés folyamatáról, az alkotás tetten érhető pillanatáról.

– Jaj, erről jobb nem beszélni. A kínok kínját, a poklok poklát szenvedem végig azután, hogy felsejlik egy ötlet, egy mondat, egy metafora, sokszor napok, hónapok telnek el, közben mint a tűz, úgy éget, és nem, nem akar semmi kijönni belőle, sokszor belebambulva, nikotinmérgezetten ülök a fehér papír előtt, s az Istennek sem akar egyetlen szó sem megszületni. Vagy lesz belőle valami, vagy semmi. Ha vé­gül mégis sikerül megírni valamit, s az a valami talán jónak is tűnik, az már maga a kegyelmi állapot, maga a megváltás. Egyszer valahol azt mondtam, hogy a költészet az örök kételkedés műfaja, a légszomj, az ál­landósuló hiányérzet miatt születő fekete lyukakba való zuhanás csodája. Álomi műfaj, amelybe bele le­het halni. Ki előbb, ki utóbb. De – azt hiszem – legin­kább a szabadságról szól, amolyan egyszemélyes sza­badságharc, amelyet legtöbbször elveszít az ember. Ezért kezdi mindig újra, hogy hátha egyszer megszü­letik az az egyetlen szó, mondat, vers, amelyet nem tud kimondani többé soha már senki, csak egyedül a Jóisten.

Megjelent a Cimbora 2008/2-es számában