Archívum ARCHÍVUM Facebook Link Fej shape shape shape shape shape
Farkas Kinga

Farkas Kinga

Elmerészkedni a szakadék széléig és ott megállni...

Derűs irodalomóra Dóka Péterrel

Közelképben

„Amikor A kék hajú lányt írtam, nagyon dühös voltam: úgy éreztem, én már nagyon nem akarok több olyan gyermek­könyvet olvasni, amelyik szóvirágok segítségével kapirgálja a felszínt. Ennek épp az ellenkezője volt a szándékom: komoly dolgokról mesélni – ami nem is működött, amikor hangzatosan próbáltam megírni” – 2014 áprilisában Dóka Péter volt a Derűs irodalomóra vendége Sepsiszentgyörgyön.

Elmerészkedni a szakadék széléig és ott megállni...
Forrás: mora.hu

Dóka Péter 1974-ben született Budapesten. Sok mindennel foglalkozott: fotózással, filmkészítés­sel, könyvszerkesztéssel, de leginkább az írással, és ez utóbbi foglalatossága eredményeként négy könyve jelent meg ed­dig: Az ellopott zsiráf izgalmas gyermek-detektívtörténet, a Hogyan lettem médiasztár? a sztárság pozitív és árnyoldalait igen fordulatos történetben mutatja fel, a Betyárvilág néprajzi gyűjtés alapján írt történetek gyűjteménye, il­letve 2013-ban A kék hajú lány, amely kü­lönleges színt hozott a kortárs magyar ifjúsági irodalomba. Érdekes történet rendhagyó helyszínen, és olyan témákat érint, amelyekhez óvatosan vagy sehogyan nem nyúlt eddig a magyar ifjúsági irodalom. A szerző 2014 áprilisának végén Csíkszeredában, Csernátonban és Sepsiszentgyörgyön találkozott olva­sóival. Az utóbbi helyszínen április 30-án a Bod Péter Megyei Könyvtárban a meghívottal nagyrészt A kék hajú lányról beszélgettünk.

         – Nincs a mai magyar ifjúsági irodalomnak olyan alkotója, aki ennyire fájdalmas kérdéseket vetne fel, mint te A kék hajú lány lapjain. Milyen kamasz voltál?

         – Mondják, hogy a kamaszállapot máig megmaradt nálam, ami viccesen hangzik, de inkább tragikus. Például néha nem úgy eszem meg az ebédem, ahogy kell, hanem elfe­ledkezem magamról, és kapkodva eszem, néha oda kell figyelnem, és ki kell húznom magam, néha meg nagyon furcsán, gyerekesen viselkedem. Tehát valahogy egy kicsit benne ragadtam ebben a kamaszlétben. Ez akkor persze jó, amikor kamaszokról írok. A felnőtté válást nem úgy képzelem el, hogy átlépek egy küszöböt, és onnantól kezdve felnőtt vagyok, hanem úgy, hogy átlépjük a küszöböt, de aztán egy kicsit visszalépünk, majd megint át és vissza... Gyakran, amikor nagyon komoly emberként felöltözünk szépen, és komoly dolgokról beszélgetünk, szívesebben lennénk gyermekek, viccelődnénk, játszadoznánk – nem mintha a gyermekek mindig viccelődnének és játszadozni szeretnének...

Visszahúzódó, nehezen barátkozó gyermek voltam, na­gyon szerettem olvasni és enni, és ezt a kettőt együtt, ezért az összes könyvem lapjait zsírosra tapogattam. Megebédeltem az iskolában, majd hazamentem, ahol nagymamám ebéd­del várt. Ezt úgy fogyasztottam el, hogy betámasztottam egy könyvet a tányér mellé, és nem is zsíroztam volna össze, ha nem kell lapozni. De persze, kellett lapozni...

        – Írással mikor kezdtél el foglalkozni? Már gyer­mekkorodban vagy pedig később?

         – Ez elég vicces történet: nagyon csúnyán írtam és rossz helyesírással, ezért egy nyáron azt a feladatot kaptam, hogy egy füzetbe le kell másolnom Lázár Ervin-meséket. Minden nap egy oldalt kellett írnom, hogy szebb legyen az íráskép és javuljon a helyesírás. Az ötödik napon éreztem, hogy ezt nem bírom. Akkor elkezdtem mást írni, legelőször azt írtam le, hogy a másik szobából áthallatszik a lemezjátszó hangja. A kutyánk fel-alá rohangál az udvaron. Megdöbbentem, hogy ezek ugyanolyan mondatok, mint amik előttem áll­nak, de rólam szólnak. Onnantól kezdve nem másoltam, hanem úgy gyakoroltam az írást, hogy saját magam írtam. Ezek akkor még nem szóltak semmiről, csak arról, hogy vagyok, és éppen írok valamit. Most már azonban tudom, hogy ez volt a pillanat, amikor megéreztem, hogy ez men­nyire nagy dolog. Pedig szenvedtem a technikámtól, nem tudtam megfogni a tollat rendesen, görcsös voltam... tulaj­donképpen a mai napig nem tudok igazán lazán írni, ezért megtanultam vakon írógépelni. Számítógépen nagyon gyorsan írok, de a kézírást, azt nem tudtam megoldani. A helyesírást Hernádi Sándor Helyesírási önképző című köny­véből tanultam meg. Voltak tehát jelek, hogy nekem ezzel nem szabadna foglalkoznom, hiszen egy író, aki gyakorlati­lag nem tud írni, nem tud helyesen írni... mégis volt valami belső késztetés, úgyhogy legyőztem ezeket az akadályokat. Nem ezek a fontosak, hanem az, hogy mire vágyunk.

Aztán szüleim hamar ráéreztek, hogy megy nekem az írás, magyartanárok voltak mindketten. Elmondták, hogy neked ehhez van tehetséged, akárki akármit mond. Ez sze­rencse volt, mert aztán tényleg mondtak akárkik akármit: gimiben például majdnem megbuktam magyarból, mert nem írtam gyorsan, tudtam, hogy ha azt akarom, hogy el tudják olvasni, nem írhatok gyorsan. Amikor dolgozatot ír­tunk, minimum száz sort le kellett írni, és képtelen voltam ezt a száz sort produkálni. Emiatt folyamatosan egyes lett minden dolgozatom magyarból, és bukásra álltam. Amikor kérdezték, hogy hová akarok továbbmenni tanulni, nem mertem megmondani, hogy pont magyar szakra, mert attól féltem, kinevetnek, hiszen még a kötelező számú sort sem bírtam produkálni. Aztán fölvettek az egyetemre, és hirtelen, mintha mesébe pottyantam volna, minden könnyen ment. De amíg oda eljutottam, az pokol volt, kudarc kudarc hátán.

        – Saját életedből merítesz, amikor kamaszok­nak írsz?

        – Nem voltam sovány gyermek, amint már kiderült, enni és olvasni szerettem a legjobban. Nyolcadikos korom­ban egy kémiadolgozat előtt hirtelen nagyon rosszul érez­tem magam, és rámtört egy furcsa hasi fájdalom, ami miatt bevittek a kórházba. Ott négy napig próbáltak rájönni a fáj­dalom okára, nyilván nem tudták, hogy a dolgozat elől me­nekültem, és ezt én sem mertem akkor bevallani magam­nak. A kórházból már egy sovány fiú jött ki, akivel rengeteg minden történt ott. Bekerültem egy fura szobába, ahol sok érdekes gyermekkel találkoztam. Az egyik, emlékszem, sze­relmes lett a főnővérbe, s rögtön a mandulaműtétje után szerelmet is vallott neki. Egy másik fiú, aki bent akart ma­radni, nem akart hazamenni, egyszer konkrétan fejest ug­rott a székről. Az orvos az övén szikét hordott láncon, egy kislány pedig mindig bilin ült a folyosó közepén és ordított, szóval ott mind csupa furcsa emberrel találkoztam, és ezek a figurák nagyjából meg is jelennek ebben a könyvben.

Ez a kórházélmény elég hirtelen változtatott meg, egy kicsit felnőttebb lettem, amikor kijöttem. Meg eltűnt a puhányság is, amit a sok evésnek köszönhettem, s onnantól nem is ettem sokat. És persze, kaptam egy történetet, amit nem tudtam megírni, csak több mint huszonöt év múlva: ez lett A kék hajú lány.

Forrás: mora.hu

Forrás: mora.hu

         – Ezzel bent is vagyunk a regényben és a hatos szá­mú kórteremben, ahol játszódik a cselekmény. Nem véletlen ez a hatos...

        – Egy orosz szerző, Csehov írt egy hasonló című törté­netet (A 6-os számú kórterem), ezt vettem alapul. Az ott sze­replők nem testi, hanem lelki problémákkal küzdenek, és az élet nagy kérdéseit járják körül. Én úgy képzeltem, hogy szintén olyan emberekről-gyermekekről írok, akik ebben a furcsa, elszigetelt világban a maguk módján körbejárják az élet nagy kérdéseit, beszélnek a halálról, az elvesztésről, barátságról, magányról, félelmeikről. Arról, amiről minden­ki gondolkozik, de kevesen mernek beszélni, s amiről úgy gondoljuk, nem gyermekkönyvbe vagy fiataloknak szóló könyvbe való.

Amikor az ember ír, nagyon gátlástalan mer lenni – vagy én, amikor írok, nagyon gátlástalan merek lenni. Ez sokat segített. Először csak elképzeltem dolgokat... Egy drámaíró barátom mondta, hogy szerinte azért jó az írónak, mert nagy költségvetésből tud dolgozni: bármit elképzelhet, le­írhat, fölrobbanhat a kórház, ha éppen úgy tetszik, helikop­teres lövöldözések, mentőakció történhet a kórház rom­jai fölött, tehát bármit le lehet írni, nincsenek akadályok... Én ezt nagyon megszerettem, de van veszélye is, mert az ember hajlamos rá, hogy legyen egy szuperhős-énje vagy kettős élete, fejben létezzen egy más világ ahhoz képest, ahol ő él.

Számomra pont ez a vonzó az írásban, és nagyon őszinte tudok lenni. Amit nem mernék elmondani, azt le merem írni. Azt is gondolom, hogy a gyermekkönyvekbe sokkal több mindent bele lehet írni, mint az általános véle­kedés tartja.

Egyszer eljutottam a nagy bolognai gyermekkönyv-fesztiválra. Ott az első könyv címlapján, amit láttam, egy tolószékes néni volt, akit az unokája tolt, és arról szólt, hogy a kislány nagymamája hirtelen nagyon beteg lesz, halálos beteg. A következő könyv borítója egy depressziós macit ábrázolt, annyira rosszkedvűt, hogy még a kezében tartott virág szára is lekonyult. A harmadik könyv egy róka­családról szólt, a rókapapa éppen elhagyta a családot egy fiatal rókalány kedvéért. Ekkor alapvetően újragondoltam a gyermekkönyv fogalmát, és láttam, hogy szinte bármit le lehet írni, csak a módja nem mindegy. Szerintem lehet a legkomolyabb dolgokról is írni gyermekeknek, az élettől nem tudjuk elzárni őket, a könyvekben sem kell elzárni, csak máshogy kell mesélni. Nem a témaválasztás okán lesz gyermekkönyv valami, hanem attól, ahogyan a kiválasztott témát elmeséljük.

Amikor A kék hajú lányt írtam, nagyon dühös voltam: úgy éreztem, én már nagyon nem akarok több olyan gyermek­könyvet olvasni, amelyik szóvirágok segítségével kapirgálja a felszínt. Ennek épp az ellenkezője volt a szándékom: komoly dolgokról mesélni – ami nem is működött, amikor hangzatosan próbáltam megírni. Egyensúlyozásról szólt ez számom­ra: amikor már nagyon drámaivá vált volna a szöveg, csen­tem bele egy kis humort, amikor sok lett a humor, akkor jött ismét a drámaiság. Ilyen folyamatos ellenpontozás jellemzi ezt a könyvet, mint amikor az ember egy keskeny peremen egyensúlyoz, és fél attól, hogy leesik. Én szeretem ezt az ér­zést, ettől dobog a szívem igazán, hogy elronthatom, hogy van tétje: leeshetek. Ami biztonságos, az számomra érdek­telen. Nagyon szeretem az olykor giccses melodrámát, el­merészkedem egészen a giccs határáig. Ha ezt nem teszem, ha nem megyek el a határig, akkor nem tudok érzelmet ki­váltani az olvasóból. Ez azért is veszélyes, mert előfordulhat, hogy nem a határig megyek el, hanem azon túl. Ez az én írói módszerem: elmenni, el a szakadék széléig, és ott megállni, nem esni bele. Eltávolodni, megint odamenni... ehhez kell egyfajta arányérzék, amit próbálok fejleszteni is.

        – Olivért, A kék hajú lány főhősét is azért kezelik a kórházban, mert azt gondolják, hogy leugrott a fáról a könyv elején, az elrontott születésnap és érzéketlen családja elől menekülve...

        – Igen, és még az is lehet, hogy valóban leugrott. A fára mászásnak van a könyvben egy fura szimbolikája, amit én is utólag értettem meg: az ég felé törekvés, mind fennebb és fenneb kívánkozik a fiú, s ugyanakkor a mélybe száll alá, saját lelkének sötét bugyraiba. Szerintem minden kamasz, ha csak gondolatban is, de elmegy a szakadék szélére, nincs olyan gyerek, aki néha ne képzelne vagy ne élne át szörnyű dolgokat.

        – Olivér sem véletlenül mászott fel a fára, hiszen a család, amely körülveszi őt, csupa pszichológiai eset­ből áll, egyetlen normális családtagot sem találunk benne. Ezek a figurák azonban nincsenek megformál­va, csak karikatúraszerűen, vázlatosan megrajzolva.

         – Ezért sokan szidtak is, hogy miért ilyenek a családta­gok: mondanak egy vicces mondatot, és ennyi, el is tünte­tem őket. Nem biztos, hogy jó megoldás. Most dolgozunk azon, hogy a szövegből filmforgatókönyv készüljön, és ott meg is szüntettük ezt, mert nem működött. A könyvben azért használom ezt a módszert, hogy az ellenszenvességet megmutassam. Olyan családról van szó ugyanis, amelyben senki nem érti meg a fiút. Születésnapja van, és csupa olyan ajándékot kap, amit nem szeretne, kiderül, hogy senki nem ismeri őt, mindenki téved vele kapcsolatban, és a kórház ilyen szempontból menekülés számára. A kórházban is csu­pa pszichológiai esettel találkozik szerintem, és abban sem vagyok biztos, hogy a könyvnek egyáltalán van normális szereplője, mindenki küzd valamiféle lelki problémával. A kórházat hagyományosan úgy képzeljük el, mint egy bor­zasztóan rémisztő helyet, ebben a könyvben talán mégis menedéket jelent. Olivér szobatársai közül az egyik egy evészavaros kisfiú, aki kövér, a másik egy evészavaros kisfiú, aki sovány, a harmadik egy nőcsábász, aki számontartja, hogy hat lánnyal esemesezett, hárommal csókolózott, öttel még találkozni fog, statisztikát vezet minderről, és ott van maga a kék hajú lány, aki tizenkét éves és nagyon beteg. Olivér elhatározza, hogy segít neki. A lány pedig a maga női praktikáival kihasználja a fiút.

        – Milyen olvasói visszajelzések érkeztek a könyv kapcsán?

         – A kritikusok, úgy tűnik, szeretik ezt a könyvet. És kap­tam pár levelet is, egy anyuka például azt írta, hogy ő bor­zasztó szülőnek tartotta magát, mert a gyermekénél egy időben jelentkezett egy fura halálvágy, sokat gondolkodott a halálról, és a szülők teljesen kétségbeestek, hogy mit ron­tottak el, mit tettek ők rosszul. Amikor azonban elolvasta A kék hajú lányt, rájött, hogy az, hogy egy gyermek komoly dolgokról gondolkodik, nem feltétlenül jelenti azt, hogy őrült vagy lelki beteg lenne. Másféle leveleket is kaptam, és ami furcsa, hogy mindet nők írták. Férfiként írtam egy könyvet egy kisfiúról, amely, úgy tűnik, nőket érint meg leg­inkább. Valaki azt mondta, hogy ez azért van, mert a lányok olvasnak többet.

         – Az ünnepi könyvhétre új könyved jelent meg Lila királylány címmel, mesélj, kérlek, erről a Cimbora ol­vasóinak.

        – Több mint két év telt el azóta, hogy megírtam a Lila ki­rálylány című mesét, amelyet azonnal megmutattam Dian Viktóriának, a Móra Kiadó főszerkesztőjének. Ő azt mond­ta, tetszik neki, de egyetlen mesével nem tud mit kezdeni, írjak ilyet egy kötetre valót. És én írtam. Nem lett hosszú kötet, kilenc mese található benne összesen, amely mind a szerelemről, a párkeresésről szól. Olvashatunk a mesék­ben olyan királylányról, aki nem tudja elengedni a szerel­me kezét, ezért még a mosdóba is együtt jár vele, italozó sárkányról, aki nem szende királylányokat szeret elrabolni, hanem nagyszájú, káromkodós hercegnőket, és találunk a könyvben óriáslányról szóló mesét is, aki féltékenységében eltipor egy egész várost. A kötet érdekessége, hogy Anne Pikkov észt grafikus készítette az illusztrációkat, akit egy nemzetközi író-grafikus együttmű­ködés során ismertem meg, és a közös munka különleges könyvet eredményezett: a közép-európai mesekultúra ta­lálkozik benne az északi rajzkultúrával. Izgatottan várom a kötettel kapcsolatos reagálásokat!

  Megjelent a Cimbora 2014/6-os számában

 

Versbújócskák, avagy a kifejezés próbái

Farkas Kinga

Versbújócskák, avagy a kifejezés próbái

Beszélgetés Kovács András Ferenccel

Közelképben

„A vers számomra, akárcsak a zene, empátiát és érezni tudást, keresést és nyitottságot is jelent. Fölfogni, megragadni, s olykor a szívünkkel is megérteni vala­mit mindabból, amiben létezünk ebben a csodálatos és titokzatos mindenségben...”– Kovács András Ferenc a Cimborában

Read More
A légszomjból születő csodák költője

Farkas Kinga

A légszomjból születő csodák költője

Beszélgetés Ferenczes Istvánnal

Közelképben

„Karácsonykor születtem. Havazott.Anyám lázban játszotta Máriát.Apám ács volt. Félte a csillagot –Vállapján hozta a három király."(Karácsonyi félszonettek)  

Read More
„Részben megtanultam a földön járni”

Jakab Villő Hanga

„Részben megtanultam a földön járni”

Beszélgetés László Noémivel

Közelképben

A gyerekversnél nagyon fontos a HITELES forma, vagyis a telibe talált rím, ritmus, szöveg. Mert abból érzik vagy éreznék meg a ki­csik, hogy milyen az anyanyelvük lelke közepe –  László Noémi költővel, a Napsugár főszerkesztőjével 2016-ban beszélgettünk.

Read More
„Darth Vadernek nem is narancssárga a fénykardja”

Jakab Villő Hanga

„Darth Vadernek nem is narancssárga a fénykardja”

Beszélgetés Balázs Imre Józseffel

Közelképben

Balázs Imre József 1976-ban született Székelyudvarhelyen, Kolozsváron él, a Korunk folyóirat főszerkesztője, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán a Magyar Irodalomtudományi Tanszék tanára. Tíznél több vers-, műfordítás- és tanulmánykötete jelent meg eddig, magyar, román és angol nyelven is. Többszörösen díjazott szerző.

Read More