Versbújócskák, avagy a kifejezés próbái

Beszélgetés Kovács András Ferenccel

– „Szatmáron születtem színésznőből lettem...” – kez­dődik Sibi canit et Musis (Magának és a Múzsáknak énekel) című versed. Milyen emlékeket idézel föl gyer­mekkorodból?

– Hirtelenjében nem is tudnék. Annyira emlékeze­tes, színes és bizonyára nagyon szerencsés gyermek­korom volt. Szatmárnémetiben születtem, színházi családba: édesanyám színésznő, édesapám rendező és dramaturg volt. Eddigi életemhez is a lehető legmesszebb menően hozzátartozik mindaz, amit még akko­riban Szatmáron tapasztalhattam meg. Tény, hogy egy gyermek számára cseppet sem volt ingerszegény az a környezet, amelyben végül felnőhettem. Több színhe­lye is volt ennek a múlt század 60-as és 70-es éveiben játszódó gyerekkornak: egyrészt a szülői otthon a Ka­zinczy utcában, majd később az Attila úton; másrészt pedig az a varázslatos színház a város központjában, de különben is rengeteg más házra, lakásra, arcra, ba­rátra emlékezem még. Meg aztán már gyermekként is elég sokszor és sokat utazgattam, kivált a vakációk idején, hiszen az anyai nagyszüleim Kolozsváron, apai nagyszüleim Marossárpatakon éltek. Ó, azok a hóna­pokig tartó, hosszú, falusi nyarak. Szatmáron viszont tizenkét éves koromig az ún. „színésztömbházban” laktunk a Kazinczy utca és a Vörösmarty utca sarkán. Csodálatos belső udvara, óriási padlása, titokzatos pincehálózata volt! Mi pedig főleg színházi gyerekek voltunk, és rengeteget játszot­tunk, mindenféle kitalációt, kalandos történeteket, s természetesen színházat és filmet, el-elszabaduló fan­táziával. Már akkor is, ha kellett, irdatlan nagy bohóc­kodó voltam, nagy dumás, mesélgető, és mindig sze­repet játszottam egy kicsit.

– Akkoriban mi­lyen mesehősök bőrébe bújtál, amikor játékról volt szó?

– Mindent játszottam, jó volt játszani, mindig és pillanatonként másnak látszani, kalandornak, lovag­nak, indiánnak lenni. Én, a kis fekete, mindig Winnetou voltam. És volt egy gyönyörű szegecselt puskám is, egyetlen nagybátyám, néhai Elekes Béla fúrta-faragta, festette, készítette nekem Kolozsváron, pont olyan volt, mint a Winnetoué a filmben. Aztán imád­tam a kardos-köpenyes filmeket is, amelyekben állan­dóan lovagoltak, vívtak, szép lányokat mentettek meg a gonoszoktól. Scaramouche, Pardaillan, Lagardère, Robin Hood, Blood kapitány, Tulipános Fanfan és a Fekete Tulipán. Ilyesmiket játszottunk mi, ötön: Ági, Gyugyu, Zsuzsi, Libuc és én, Kopek, akit utóbb Csúcsúnak is hívtak. A kardokat, a vívást szerettem, s a becsületes megküzdést a jóért, mint egy fiók Cyrano de Bergerac. Romantikus, gyorsan és állhatatosan szerelmesedő kölyök lehet­tem, na, de mindig inkább a könyvek, az olvasni- és rajzolnivalók érdekeltek.

– Verseidben rendre megidézed a magyar- és világiro­dalom nagyjait. Hogy kezdődött, melyek voltak az első meghatározó olvasmányélményeid?

– Bár még az iskola előtt megtanultam valamelyest olvasni és nyomtatott betűkkel írni – nem voltam cso­dagyerek. Bizonyára olyasmiket olvastam, mint má­sok is abban a korban, mert mi, ugye, a nagy Csipike-generáció voltunk, a Napsugáron nőttünk fel: Bajoron, Fodoron, Kányádin, Majtényin és Veress Zoltánon. Azt, hogy Lázár Ervint abban az időben még nem ol­vashattam, máig is nagyon sajnálom. Lázárt nagy sze­retettel mostanság pótolom be, a lányomnak olvasok fel, vagy csak magamnak, versenyt olvasva Fannival.

És annak ellenére, hogy akkoriban Szatmáron lehetett volna tévézni is, sőt, nálunk a magyarországi tévé­adást is lehetett fogni, nem váltam már zsenge gye­rekként tévéfüggővé. Ahelyett jókat olvastam és újra­olvastam: vagy ötször az Ezeregyéjszaka felnőtt válto­zatát, vagy kilencszer az Egri csillagokat, tízszer A Pál utcai fiúkat, a Tom Sawyer kalandjai-t, a Huckleberry Finnt, és rengetegszer a János vitézt. Meg Verne-re­gényeket, May Károlyt, Coopert, meg még sok min­dent, például nagyon korán Shakespeare-t, Hemingway-t, Rejtő Jenőt és Révay József római tárgyú regé­nyeit. De verseket is elég korán kezdtem olvasni. Főleg Petőfit és a Napsugár költőit... És a szüleim még óvo­dás koromtól jó néhány József Attilát is megtanítottak nekem.

– Weöres Sándort mikor fedezted föl?

– Csak ötödikes korom körül, azelőtt nem emlék­szem, hogy kezembe került volna Weöres-vers. Zelk Zoltán, Nemes Nagy Ágnes és Kormos István gyer­mekversei viszont igen. Számomra természetes volt az olvasás, hiszen odahaza egy nagy könyvtárban nőt­tem fel, s ezt láttam otthon is, a szüleimtől, az én jó édesapámtól különösen, aki színházi ember lett ugyan, de végzettségére nézvést irodalmár, bölcsész volt, és imádott olvasni.

– „Apám is fölnevelt nagy magyari téka / Így lettem Pallásnak fanyar ivadéka”, olvasható a már idézett versben. Az otthonnak nagy szerepe lehetett abban is, hogy alkotni kezdtél. Mikor is történt ez?

– Apám példája, az, hogy lelkiismeretesen az író­asztalánál ül és ír, kétségtelenül nagy befolyással lehe­tett rám. Akaratlanul is hatott… 1970 környékén, tizenegy évesen elkezdtem verseket, meséket, sci-fi történeteket írni. Aztán Frédi és Béni-jelenetekkel próbálkoztam, utánozni próbáltam a „rímhányó” Romhányi Józse­fet, akinek akkoriban jelentek meg a gyerekkönyvei. Ő írta továbbá a Mézga család szinte rímekben beszé­lő szövegeit, innen is inspirálódtam. Körülbelül nyol­cadikos koromig már eldöntöttem, hogy színész azért mégsem leszek, különben is: szívesebben lettem volna rendező. De már régóta más dolgok érdekeltek valójában. A természettudományokkal foglalkoztam, a biológiá­val, állattannal, növénytannal, földrajzzal, aztán tör­ténelemmel, művészettörténettel és képzőművésze­tekkel.

– Verseidet olvasva nagy utazásokat tehetünk térben és időben. Szövegeid hátterében jelentős lexikális tudás áll. Már az iskolában is kitűntél ezzel?

– Nem voltam sem osztályelső, sem stréber tanuló, de magyarból, nyelvekből meg mindenből, ami érde­kelt, amit szerettem, meglehetősen jó voltam, és imádtam suliba járni. Ez első osztálytól így volt, és kitartott az érettségiig. Amikor ősszel megkaptuk az új tan­könyveket, máris lázba jöttem, szívtam magamba az iskola-szagot. Minden újdonság érdekelt, de az osz­tályban inkább afféle éceszgéber, bohóc voltam, mint­sem mintagyerek, és a suliban jókat lehetett „rosszal­kodni”. Ami érdekelt ellenben, az nagyon érdekelt, szenvedélyesen. Biológia, földrajz, csillagászat, fizika, különösen az asztrofizika, és a matematikának is rop­pant sokat köszönhetek – így, utólag, talán a versírás­ban is. Hatodikos koromtól pedig képes levelezőlapokat gyűjtöttem, festegettem, rajzoltam, fémdomborí­tást tanultam, ötvös is szerettem volna lenni. Érettségi után agyagozni, korongozni is megtanultam. Mindent igyekeztem kipróbálni, megismerni, az anyag, a matéria meg a forma különösen ér­dekelt... Fontos volt a zene is, még igen kicsi ko­romban anyámmal kezdtem a Filharmóniába járni. Hangszeren játszani, muzsikálni sajnos nem tudok, énekelni viszont igen, mindvégig kórustag voltam, gondolom, eléggé jó lehet a hallásom és a zenei me­móriám is. Naponta sok zenét hallgatok, főleg preklasszikusokat és klasszikusokat, néha munka közben is. Aztán 1975 körül újra felfedeztem magamnak a költészetet, Baudelaire és Tóth Árpád versein keresz­tül azt, hogy verset lehet, verset kellene írni. Közben gőzerővel tanultam franciául: végül is magyar-francia szakos tanár lettem.

– Tanárként pedig visszatértél az iskolába...

– 1984 őszétől Székelykeresztúron éltem, és főleg a város környékén tanárkodtam. Három évig tanítottam Szentábrahámon, két évet Siménfalván, és a székely­keresztúri líceumban is tanítottam egy fél esztendőt. A tanárkodás biztos pont volt, és valami védettséget is jelentett számomra a nyolcvanas években, amikor a verseim alig vagy éppenséggel nem jelenhettek meg a hazai irodalmi folyóiratokban. Csak a Napsugárban közölhettem kellő rendszerességgel, ekkoriban írtam a legtöbb gyerekverset.

– Gyerekverseidből szintén a játékos, kalandvágyó KAF-ot ismerjük meg, akiről mesélsz, aki az iskola bohó­ca volt, és bújta a földrajzkönyveket. A főszereplő a vers­nyelv, a dallam, az ütem; témák a természet csodái, az évszakok, egzotikus tájak és állatok. A végletek is meg­férnek bennük: Erdélyi tél és Tibeti gyermekdal, lime­rick és verses mese egymás mellett. Szoktál-e, tudnál-e különbséget tenni a gyerekeknek és a felnőtteknek szánt versek között?

–  Csak talányosan válaszolhatok. Igen is, meg nem is. Szoktam is, meg nem is. Tudnék is, meg nem is. De hát miért is kellene különbséget tenni közöttük? Bizonyos versek egyként szólhatnak gyerekeknek és felnőtteknek is. Engem különben is azok a felnőttek érdekelnek elsősorban, akik hosszú ideig vagy éppen örökre gyerekek is képesek maradni, szóval, gyermeki princípiummal telítettek: játékosak, képzeletdúsak, ér­zők, tiszták és nyitottak.

Kérdés, hogy például Weöres valóban gyermekek­nek szánta-e a gyermekverseit? Mert hát a verseket eleve verseknek szánjuk. Az én „gyermeki” és „fel­nőtt” versesköteteim között is rengeteg az átfedés, az itt is, ott is szereplő, változatlan, vagy olykor kissé átírt variatív darab. Így van mozgásban, így tartható működésben a megáhított és elér­hetetlen teljesség.

– A válogatott gyermekvers-gyűjteményből (a beszélgetésünk előtt nem sokkal megjelent Hajnali csillag pereménről van szó – szerk. megj) kima­radtak az „egeres versek” – egyik ezek közül a Futokoda Cukijó, a japán csodaegér. A játék ezúttal is nyelvvel és formával történik.

– Az ún. „japános” formák nemcsak manapság, di­vatjuk zenitjén, hanem már elég régóta a kedvenceim közé tartoznak. Számomra azonban minden lehető, fölhasználható, nyelvileg és lelkileg belakható forma igen kedves és lakályos. Én a formák sokféleségét, sokszínűségét és végtelen változatosságát szeretem. A formák hajlékonysága, betölthetősége által nemcsak a vers, hanem talán a világ is újraformálhatóvá válik. A versforma eleve keresést és rátalálást jelent: a világ kifejez­hetőségének a folyamatos kísérlete. Éppen ezért en­gem állandóan és egymással párhuzamosan roppant sokfajta versforma kísért meg. Hagyom, hogy megkí­sértsen... Ezért is írok.

– „Maszkák bódítottak versek fölvett álcák” – írod egy helyen. Lázáry René Sándor, Caius Licinius Calvus olyan költők, akiknek a bőrébe bújtál, meg- vagy tovább­írtad verseiket. Tanárkodásod idején kezdted el írni a Jack Cole-verseket is. „John Coleman, azazhogy Jack Cole a kaliforniai Santa Monicában született 1958. augusztus 23-án. Édesapja Frank Coleman, biológus és oceanográfus; édesanyja Alyson Cash neves énekesnő. J. C. fő­leg Dél-Kalifornia forró partvidékén, szülővárosában, illetőleg Los Angelesben, Hollywoodban és Beverly Hillsben, majd rövid ideig, amolyan intermezzóként, San Diegóban és La Jollában töltötte gyermekkorát...” Miért éppen ezt a hippi figurát teremtetted, formáltad a magad képére?

– Jack Cole figuráját csak megteremtenem sikerült, de a magam képére formálni semmiképpen sem. Ő, akárcsak Lázáry, Calvus vagy a többiek, teljesen más: egyáltalán nem, esetleg csak néhány vonásban hason­lítunk – egy picikét. Attól tartok, hogy olykor egybe­mosnak, összetévesztenek minket, pedig nem szabad­na, mert én csak a „szerzője” vagyok. Jack Cole pedig valóban néha hippis, máskor meg kicsit coutry-s ame­rikai költő és blues-énekes. A valóság tulajdonképpen az, hogy már nagyon rég szerettem volna holmi dal­szövegeket írni. Az első Jack Cole-versek huszonéveim vége felé, 1988 augusztusában születtek egy szat­mári vakációm alatt, a többieket aztán már Székelykeresztúron írtam. Ezek a dalok egy más korszakhoz tartoznak, akár azok a zenék és zenészek is, akik ihlet­ték őket. Például az Illés, a Fonográf, az LGT, aztán Zorán, Presser, Bródy, Cseh Tamás és Bereményi; másrészt meg amerikai együttesek és előadók, mint Bob Dylan, Eric Clapton, Joe Cocker, Leonard Cohen vagy Bruce Springsteen. Közülük talán leginkább mégis Dylanre hasonlít, mert eleve úgy volt megkre­álva. Különben Jack Cole-t eredetileg John Coleman-nek hívják, már indulásból kettős avagy hármas identitású, szerepeket játszó alak.

– A képzeletbeli utazások, a kitalált szerepek, a for­ma, a nyelv, a zene költészeted megannyi súlypontja, és elsősorban a szabadságot juttatják eszünkbe. A vers­írás szabadságot jelent?

– Azt is. Ha tudok írni, örömöt jelent és szabadsá­got is, felszabadulást és mássá lényegülést is. Olyan ez, mint az örömzene, a játék, az adakozás öröme. Ha olykor tékozlóan is, de csak azt kell szétszórni, mint­egy visszaadni, amit valaha is a világtól, az élettől vagy a költészettől kaptunk. A magyar líra is beláthatatlanul nagy és gazdag, sokféle és sokszínű, ezért az írás a magyar vers szinte végtelen lehetőségeiben való bol­dog lakozást, az otthonos mozgást is jelenti számom­ra. A líra ugyanakkor univerzális művészet is, a kife­jezés állandó próbája.

Megpróbálni fölmutatni, vagy csak megsejteni a világ lehető s lehetetlen dolgait, ké­pekkel és szavakkal – mert a nyelvben való lét fölsza­badít. S akkor a szépségről még nem is szóltam. A vers számomra, akárcsak a zene, empátiát és érezni tudást, keresést és nyitottságot is jelent. Fölfogni, megragadni, s olykor a szívünkkel is megérteni vala­mit mindabból, amiben létezünk, ebben a csodálatos és titokzatos mindenségben.

 Megjelent a Cimbora 2007/9-es számában