Történelemórán megtanultátok azt, hogy Európa történelmében a középkor az 5–15. század közé eső időszak.
Egy időben szokás volt sötét középkornak nevezni, mondván: a barbár és pogány népek megjelenése lerombolta a korábbi római civilizációt, a nagy járványok megtizedelték a lakosságot. Történelmi szempontból a Római Birodalom széthullása, a feudális államok (királyságok) létrejötte és egymás közötti hódító harcai, társadalmi szempontból a vándornépek hullámzása, pusztítása és letelepedése, vallási szempontból pedig a kereszténység hivatalossá válása és elterjedése, a keresztes háborúk és az eretnek mozgalmak sorozata jellemzi. A magyar történelem a honfoglalás (896) és a mohácsi vész (1526) közötti időszakot tekinti a középkornak.
Kíváncsiak vagytok, milyen meséket kedveltek a középkorban, az említett körülmények között? Olyan távoli időről beszélünk, amelyből csupán szórványos, többnyire szépirodalmi forrással rendelkezünk. Ezek szerint népszerűek voltak a szörnyetegtörténetek. Közülük több mese máig közismert. Az egyik történetben a család hét gyermekét egy szörnyeteg elrabolja. Sok év után születik meg a nyolcadik leánygyermek, aki felnő, és elindul megkeresni a testvéreit. Egy másik mesében a gonosz mostohaanya vagy testvér miatt a kislány elveszíti fél karját, és koldulásra kényszerül. Vándorútja során rátalál a királyfi, aki feleségül veszi. Amikor a lány megszüli a királyfiúkat, a gonosz bába félrevezeti a harcban lévő királyt, aki megparancsolja, hogy felesége hagyja el a palotát. A családtagok évek múltán egymásra találnak. Egy másik mese főszereplője egy hálás halott. Amikor a hitelezők nem akarják engedni egy holttest eltemettetését, a királykisasszony kifizeti a halott adósságát, s az elhunytat végső nyugalomra helyezhetik. Később a halott megsegíti a bajba jutott királykisasszonyt.
A középkorban már mesét mondtak a halott családtag élet vizével történő feltámasztásáról, a megmentett állattól az állatok nyelvét megtanuló juhászfiúról, az átok miatt állat alakjában megjelenő vőlegényről.
A középkor másik kedvelt mesecsoportja az állatmese, a fabula volt. Az állatmesékről a mítoszkutatók azt feltételezték, hogy az állat alakú totemősök emlékét őrizték meg.
Erre vezethetők vissza a vadásztársadalmakban az állatok leölésére vonatkozó tilalmak (tabuk), valamint a vadászat előtt és után elvégzett, az állatok szellemének kiengesztelésére szolgáló rítusok. Ez az ősi képzet két formában él tovább: az állatmaszkok használatában (pl. a téli kecskejátékok), valamint az állatmesékben. Másrészt az állatmesék abból az ősi szemléletből erednek, amely a természetet emberi tulajdonságokkal ruházta fel, antropomorfizálta.
Esetünkben az állatok is családi életet élnek, beszélgetnek, dolgoznak. A középkori állatmesék a korábbi, az ókori indiai és görög, valamint római hagyományt éltették tovább.
A Pancsatantra című, szanszkrit nyelvű irodalmi mű a 2–3. századból származó indiai állatmese-gyűjtemény. Az ókori Görögország állatmese-írója Aiszóposz (Ezopusz) az i. e. 6. században; az ő fabuláit Pesti Mizsér Gábor és Heltai Gáspár fordításában olvashatjuk. Ezt a hagyományt dolgozta fel később a francia író, La Fontaine is. Az ó- és középkori állatmeséket Európában a könyvnyomtatás korában a kalendáriumok és a tankönyvek terjesztették el.
A fabulák legnépszerűbb szereplői a róka, a farkas, a medve, a nyúl, a teknőc.
A rókáról szóló történetek a francia irodalomban verses eposzba szerveződtek. A Róka-regény (Le Roman de Renart) a 12–13. században született meg, Pierre de Saint-Cloud költő kezdeményezésére. A regény az idők folyamán újabb és újabb epizódokkal gazdagodott, egyre szövevényesebbé vált, s egyre inkább a középkor társadalmának jelképes (allegorikus) leírását és paródiáját látták benne. A szereplők a középkori társadalom egy-egy osztályát, közéleti szereplőjét képviselik: a farkas a vagyonos nemesség, az oroszlán a király, a teve a pápa. A regény cselekményét Szabics Imre a következőképpen foglalta össze: „A róka egymás után kísérli meg becsapni és rászedni Tiercelint, a hollót, Chantecler-t, a kakast és Tibert-t, a macskát. A nála gyengébbekkel szemben azonban sorozatosan alulmarad; a hollót is hiába sikerül lecsalnia a fáról, mikor már rávetné magát, az gyorsan elrepül. Ettől kezdve azonban a mese fokozatosan egy hősi-komikus eposzba vagy inkább eposz-paródiába megy át. A róka betéved Ysengrin, a farkas tanyájára, ahol, kihasználva a férj távollétét, szerelemre csábítja Hersen-t, a nőstényfarkast. A bosszúszomjas Ysengrin üldözőbe veszi a rókát, s máris a lovagi küzdelmek paródiáján derülhetünk. A rókának sikerül megtévesztenie ellenfelét, s elkerülnie annak bosszúját, mire a farkas panaszt tesz Noble királynál, az oroszlánnál. A király egybehívja az udvarnagyjait, véleményt kér a pápa követétől is, a tevétől, s megidézteti az agyafúrt bűnöst, valamint a panaszosokat. A királyi udvar és a bíróság azonban hiába várja a róka megjelenését, s amikor többszöri felszólítás után az mégis rászánja magát, hogy bírái elé álljon, szemérmetlenül becsapja őket. Az allegorikus mese a »bírósági tárgyalás« beiktatásával felszínre hozza a korabeli feudális igazságszolgáltatás összes problémáját, ellentmondását és nehézkességét; maga a tárgyalás pedig, a felfuvalkodott bírák fellengzőssége és üres szócséplése, a róka mesterkedései és jogászi csűrés-csavarása, a valóságos jogi procedúrák karikatúrája.”

A ravasz róka történetét a német és az angol irodalomban is feldolgozták. A magyar irodalomban Csilicsali Csalavári Csalavér néven ismerhettétek meg, családja tagjaival együtt, Móra Ferenc könyvének szereplőjeként.
Heltai Gáspár (kb. 1510 – kb. 1574) lelkész, író, műfordító, kolozsvári nyomdász. Száz fabula címmel jelentette meg Ezopusz magyar nyelvre átültetett fabuláit. Nem véletlenül épp a reformáció korában: a lelkészek a prédiációban gyakran használtak fel állatmeséket, hallgatóik tanítása, nevelése céljából. Az alábbi fabulát ebből a gyűjteményből választottuk. A Heltai Gáspár által használt szavak korának beszéd- és írásmódját érzékeltetik. A történet végén a fordító két tanulságot fogalmaz meg: nem jó a hizelgő szavakra hallgatni; az ember ne legyen szószátyár.