Archívum ARCHÍVUM Facebook Link Fej shape shape shape shape shape
Szőcs Imre

Szőcs Imre

Kambodzsai eszmélkedés, 1975–1980

Molyda Szymusiak

A gyermekkor évszázadai

Az alábbiakban részleteket olvashattok Molyda Szymusiak A kövek fognak kiáltani című könyvéből. A szerző lengyel hangzású nevét azután vette fel, miután Párizsban emigráns lengyel nevelőszülők vették örökbe. Történetét nevelőszüleinek mondta tollba. A dőltbetűs sorokban, a részletek előtt, összefoglaljuk az ezek megértéséhez szükséges információkat.

Kambodzsai eszmélkedés, 1975–1980
Kép forrása: Facebook

Peuw 12 éves kambodzsai lány. A távol keleti ország fővárosában, Pnom Penh-ben lakik szüleivel, akik a város tehetős polgárságához tartoznak, apja hivatalnok, anyja a királyi családdal áll rokonságban. Peuw a főváros francia gimnáziumában tanul. 1975-ben azonban nagyot fordul vele a világ. A véreskezű diktátor, Pol Pot vezette vörös khmerek átveszik Kambodzsában a hatalmat, bevonulnak a fővárosba, és kezdetét veszi az ország „agrárkommunista” átalakítása, ami azt jelenti, hogy ettől fogva mindenki paraszt és földműves lesz, a városokat kiüresítik, a lakók nem térhetnek vissza többé otthonukba, az iskolákat bezárják, az értelmiségiekre szabályszerűen vadásznak, már az is elég lehet egy halálos ítélethez, ha valaki szemüveget hord. És mi történik ebben a földi pokolban a gyermekekkel? Peuw és családja is nyakába veszi az országutat, hiszen az Angkar, az uralkodó pártszervezet, amely minden polgár „apja és anyja”, az új rendszerben kijelöli számukra az új életmódot. Rizsföldeken fognak dolgozni puszta kézzel, kezdetleges szerszámokkal, a dzsungel szélén, bambuszból önerővel épített viskóban élnek. És ezzel egyidőben kezdetét veszi az úgynevezett „átnevelés”. El kell felejteniük, kik voltak, még a régi nevüket sem használhatják, színes ruháikat feketére kell festeniük. Az egész egy ártatlannak ígérkező motoros kiruccanással kezdődött:

Egy délután Vathana nagynéném, egy fiatal lány, még tizennyolc sem volt, sétára hívott a motorbiciklijén. Nagyon szerettem a vele tett kiruccanásokat; a fákkal szegélyezett sugárutakon úgy éreztük magunkat, mintha nem is a városban lennénk. A kínai kórház közelében jártunk, amikor a motorbicikli megcsúszott, és mintha egy gumi durranását hallottam volna. Nagynéném hirtelen megállt; mögötte ültem a nyeregben, az övébe kapaszkodtam. Bombák sivítását hallottam; egy kerékpáros férfi haladt el mellettünk, megrökönyödve láttam, hogy nincsen feje, mégis tovább pedálozik: biciklije a Március 18 Líceum kapujának csapódott.

A vörös khmerek kiüresítik a fővárost, amely évekre a szó soros értelében fantomvárossá válik. Peuw és családja napokig tartó hányattatás és teljes bizonytalanság után megtelepszik egy falu mellett, a dzsungel szélén. Mezőgazdasági munkát kell végezniük, saját maguknak kell hajlékot építeniük. De legalább életben vannak, amit csupán annak köszönhetnek, hogy letagadják származásukat, eredeti foglalkozásukat, de még azt is, hogy egyáltalán tudnak írni-olvasni. Iskoláról, tanulásról szó sem lehet, dolgoznia kell mindenkinek, aki mozogni tud, már az öt-hat eves gyermekeket is munkára fogják. Beköltözésünk másnapján egy bárka közelít házunkhoz.

Egy Vörös Khmer-parancsnok van benne, egy nő kíséretében: a faluban gyűlést tartanak, minden háztartásnak küldenie kell egy résztvevőt. Nyilván, az apám megy oda. Be akar szállni a létránk mellett várakozó bárkába.

„Ó, nem! Met Reth, utánunk jön!” Utánuk megy. Az iszapos mederben lehetetlen járni, úsznia kell.

– Építenie kell egy bárkát, Reth elvtárs. Minden családtagnak el kell jönnie a képzésekre. 

– De hogyan?

– Vájjon ki egy pálma- vagy banánfarönköt.

– Egyedül nem tudok kivágni egy fát.

– Megveszi a városban.

– És aztán?

– Találja fel magát.

Tehát a „városban” kell megvásárolnunk a fát, miközben az erdő szélén lakunk!

Az első nap tehát apám úszik, vagy inkább sodortatja magát az árral, egy farönkbe kapaszkodva. Amikor viszszatér a „nevelőóráról”, összefoglalja nekünk a leckét. Tilos naponta háromszor étkezni. Takarékoskodni kell a rizzsel a következő aratásig. Tilos illatszert használni. Tilos olyan tárgyakat megőrizni, amelyek a városból származnak. Tilos színes szoknyát hordani.

– De más szoknyánk nincs.

– Fessétek feketére. Könnyűszerrel megtehetitek: megfőzitek a faleveleket, belemártjátok a ruhákat, majd megforgatjátok a sárban. Legalább tízszer kellett megismételni, amíg „a festék” végre rögzült. A szövet megkeményedett, szúrta a bőrünket. Nagyon gyorsan megkopott, olyannyira, hogy mind úgy néztünk ki, mint akik rongyokban járnak. Időre lesz szükségünk, hogy megszokjuk ezt a gyászos viseletet.

Apám kénytelen volt banánfa-háncsot beszerezni, hogy egy kisebb csónakot eszkabáljon, mivel a gyermekeknek is részt kellett venniük a nevelőórákon, és nem úszhattak több mint egy kilométeren át. Első alkalommal a két fiatal katona beleegyezett, hogy nagyobbik nővéremmel és a másodikkal, Sithával beszálljak a bárkájukba. Három nap „nevelés” után, ami napi két órában történt, úgy döntöttek, megértettem a kötelességeimet, amelyekkel a közösségnek tartozok, és a katona így szólt hozzám:

„Met Peuw, holnap két fiúval együtt elmész füvet gyűjteni a teheneknek.” A falu összes tehene össze volt terelve egy szigetre, amely a falutól körülbelül két kilométeres távolságra feküdt. Minden nap több boglyányi füvet kellett hordanunk nekik, amit a vízen gyűjtöttünk be, jobban mondva a víz színe alatt kellett levágnunk. Meglehetősen veszélyes munka volt: ki kellett hozzá hajolni a csónakból, gyakran kígyók bújtak meg a sűrű fű között vagy a vízből kiálló ágakon. Másnap hajnalban két fiú jött értem csónakkal. Nagyobbik nővéremnek, Naroeun-nek egy másik munkacsoporthoz kellett csatlakoznia. A napsütés ellen turbánt kötöttem a fejemre, amely fekete volt, mint minden ruha, amit mostantól hordtunk. Úton vagyunk. A falu háztetői nem látszanak, hideg van. Érzem, ahogy a bárka megbillen alattam, ahányszor kinyújtom a karom, hogy levágjak egy-egy köteg füvet. A sarló, amelyet a Mékongtól kaptam (ezzel a névvel illettük mostantól felvigyázóinkat), minduntalan kicsúszott a kezemből. Annyira féltem, hogy elveszítem, vagy hogy megmar egy kígyó, hogy bevizeltem: nem panaszkodhattam társaimnak, akiket nem is ismertem, és akik csak azzal voltak elfoglalva, hogy  megtöltsék a bárkát, minél hamarabb végezhessenek ezzel a vesződséges munkával. Mégis volt annyi bátorságom, hogy felhívjam figyelmüket egy kígyóra, amely egy fa tetejéről követett bennünket hideg tekintetével, ahogy mellette elhaladtunk. A fiúk felemelték az evezőket, hogy odacsapjanak az ágak közé. A kígyó eltűnt. Amikor leürítettük a füvet a szigeten, a tehenek úgy vetették rá magukat a táplálékra, mintha nyolc napja nem ettek volna, majd beletaszítottak a vízbe. A bárkába lépve gépiesen visszanéztem, hová teszem a lábam: egy összetekeredett kígyó volt ott, mintha aludt volna. Sikoltásom nem ébresztette fel, köztudott, hogy a kígyók nem hallanak. A fiúk zavarták el evezőikkel.

Kambodzsában az alacsonyan fekvő helyeken a házakat magas cölöpökre építik, mert az esős évszakban jelentősen megemelkedik a vizek szintje, elárasztva az addig vízmentes helyeket. Ilyen házat épített bambuszrudakból Peuw apja is, az esős évszak beálltával azonban a nagyon magas vízállás azzal fenyegetett, hogy elárasztja a bambuszkunyhót. Ezt az időszakot a kis Peuw mégis úgy éli meg, mint számkivetettségük „legboldogabb” napjait. Az ezt követő négy évben többé nem lesz alkalma ilyen „idilli” pillanatokat átélni. Amikor 1980-ban a vietnamiak bevonulnak Kambodzsába, és elűzik a vörös khmereket, a héttagú családból már csak hárman vannak életben.

A házat minden oldalról virágba borult tavirózsák vették körül. Ha nem lett volna apám nyugtalansága, nagyon boldognak éreztem volna magam: fölöttébb szórakoztatott, hogy víz van a padló alatt. Elegendő volt néhány rizsszemet beleejteni a vízbe a padló résein keresztül, és máris színpompás halak százait láttuk rajzani. Ha nem volt rizs, elég volt beleköpni a vízbe: azon nyomban ott láttad ragyogni a szivárvány összes színét. De apám nyugtalan. Mi lesz, ha tovább emelkedik a víz: már a padló fáit nyaldossa, lepedőnk alatt halljuk a locsogását éjszaka. „Egyetlen megoldás van, mondja neki Met Won: egy második padlót kell a már meglévő fölé építeni.”

Met Won hajlandó kölcsönadni a csónakját egy kis ajándék ellenében, nála semmi sincs ingyen, és apám elindul bambusznádat keresni. A bambuszrudakat liánnal össze kell kötözni, és húsz centiméterrel megemelni így a padló szintjét: épp, hogy egyenesen meg tudunk állni a tető alatt.

(Az eredeti mű címe: Molyda Szymusiak – Les pierres crieront. Une enfance cambodgienne, 1975–1980. Paris,

1984. A részletek fordítója: Szőcs Imre)

Megjelent a Cimbora 2014/6-os számában