Régvolt gyermekkorok emlékeit felkutató utazásunkban elérkeztünk a 19. század második feléhez.
Selma Lagerlöf Nobel-díjas svéd írónő nevét leginkább a Nils Holgersson csodálatos utazása Svédországban című, lélegzetelállítóan izgalmas meseregénye tette ismertté, amely eredetileg földrajz-tankönyvnek íródott. Valószínűleg azóta sem született ennél izgalmasabb tankönyv, olyan, amit érdemes lett volna a világ számtalan nyelvére lefordítani. Lagerlöf élete alkonyán megírta emlékezéseit. Ezekben gyermekkoráról is mesél, amely a csendes, romantikusan szép morbakkai udvarházban és környékén telt.

A második szövegrészlet Jules Renard francia író önéletrajzi regényéből való, pontosabban legismertebb, legnépszerűbb művéből, amelynek eredeti címe Poil de Carotte (szó szerint: Murokhéj, magyarul először és utoljára Csutak úrfi címmel jelent meg 1919-ben, itt Vereskének fordítjuk a főszereplő gúnynevét, amelyet vörös haja miatt akasztottak rá a családban) – ebben boldogtalan, szeretethiánytól sújtott gyermekkoráról mesél.
Ez a két szöveg sokban különbözik az eddigiek során bemutatottaktól. Selma Lagerlöf úgy próbálja megírni gyermekkorát, hogy közben szinte kiiktatja a történtekre felnőtt fejjel visszaemlékező narrátor hangját. Jelen időben, gyermeki látásmóddal, gyermekesen élénk és csapongó fantáziával mesél. Gyakorlatilag végsőkig feszíti az önéletrajz műfajának kereteit az önéletrajzi regény irányába – de még megmarad az önéletrajz területén. Ezzel szemben Jules Renard a Vereskében nem emlékiratot ír, hanem regényt... vagy inkább elbeszélésfüzért. A neveket nem a valóságból meríti, hanem kitalált neveket használ. Ő is jelenidőben mesél, akár Selma Lagerlöf, de csiszolja, tömöríti a gyermekkori (többnyire fájdalmas) élményeket felidéző történeteket. Míg a svéd írónő visszaemlékezéseiben a szépség és a szomorúság, az öröm és a fájdalom olyan szeszélyesen váltakoznak, mint az áprilisi időjárásban a zivatar és a napsütés, Jules Renard elbeszélésében a szomorú, már-már nyomasztó hangulaton csak alig dereng át valamicske öröm, mint tetőcserepek között a napsugár egy sötét padláson.

Herrestad is pompás hely, szívesen megyünk oda is Noreen bácsihoz meg Emilia nénihez és az öt Noreen gyerekhez. Tulajdonképpen nincsenek is rokonságban velünk, csak Wallroth bácsiékkal Gordsjőn, de az igazán mindegy.
A ház majdnem olyan előkelő, mint Gordsjőn. Fehér ez is és emeletes, palatetős, a szalon is legalább akkora. De ipartelep nincs.
Leginkább azért szeretjük, mert a Fryken-tó mellett van, az pedig olyan komoly tó, hogy a térképen is megtalálhatjuk. Tizenkét kilométer a hossza, és a mélysége ugyanannyi, azt mondják.
A sötét fenyvesben sétálni külön érdekes mulatság, a sok lehullott tűlevéltől olyan síkos az út, hogy csúszkál az ember, akár a jégen. És van egy pár kopasz, lapos szikla a parkban, azokon meg leszánkózunk.
Noreen bácsi szép kis pavilont állíttatott nemrég a parkban, ott voltunk a felavatáson. Valódi üvegablaka van, és tapétás fala, de legjobban a padlót csodáltuk meg, azt ferdén összeillesztett, apró deszkákból csinálták meg, az ember azt hiszi, hullámokon sétál fel-le, nem is mertünk táncolni rajta. És Noreen bácsi vicces ember, verseket ír, és azt játssza, hogy ő XIV Erik király.
Még viccesebb, amikor a legkisebb gyerek, Emilie Noreen játssza XII. Eriket, a bolond királyt. Ugrál, mint a bakkecske, és rázza a göndör kis fejét, mert hisz megőrült. És azt mondja: – Az erdő nevemen szólít! De jaj, honnan tudja a nevemet? – És félelmetes hangon modja, hogy megijesszen bennünket. De olyan csöpp és ara-nyos, hogy inkább nevetjük.
Apja tanította biztosan, az is sokat mókázik a gyere- keivel, akár a mi édesapánk.
Van egy sziklahasadék is a parkban, a fala egész függőleges, úgy hívják: Medve-barlang, mert egy medve beleesett valamikor, és nem tudott felkapaszkodni a sziklán.
Letelepszünk a szélén, egy hatalmas fenyőfa tövében, és azt játsszuk, hogy a medve még ott van a gödör fenekén.
Halljuk, hogy morog, és belevágja a körmét a sziklába, mert fel akar kapaszkodni, de mindig visszacsúszik.
Sok a gyalogszeder itt a herrestadi erdőben, az pedig sehol se terem másutt a környéken. Lehet, hogy a medvét is az csalogatta ide, azért pottyant a sziklahasadékba.
Nem is csoda, mert a gyalogszeder nagyon finom.
Szeretem Herrestadot azért is, mert annyi érdekes dolgot mesélnek ott. Élt ott egy öreg anyóka, aki nem mert kilépni a házából, mert attól félt, hogy a rigók fölfalják. Meg egy fiatal asszony, aki boldogtalan volt, és vízbe akarta ölni magát. És a Kék Szoba arról nevezetes, hogy egy fiatal lány onnan, az ablakból látta, mikor a vőlegénye belefulladt a Fryken-tóba. Sokszor odaállok az ablakba, és látom a befagyott tavat és a fiút, amint korcsolyán közeledik, és egyszerre meghasad a jég éppen a lába előtt.
De akkor elfordulok, a többit nem akarom látni.

– Neked nem maradt sárgadinnye, mondja Lepic asszony; különben te sem szereted a dinnyét, akárcsak én. – Hál’ istennek, mondja Vereske magában.
Megmondják neki, mit szeret, és mit nem szeret. Elvileg csak azt szabad szeretnie, amit az anyja is szeret. Amikor a sajtra kerül a sor: – Biztos vagyok benne, mondja Lepic asszony, hogy Vereske egy falatot sem fog enni belőle.
És Vereske azt gondolja: – Ha már biztos benne, akkor kár is megpróbálni.
Azon kívül nem is ajánlatos. Meg aztán nincs lehetősége a legelképesztőbb vágyait is kiélni a saját különbejáratú rejtekhelyein? A desszertnél Lepic asszony azt mondja neki: – Eredj, vidd ki ezeket a sárgadinnyehéjakat a nyulaknak.
Vereske óvatosan lépkedve teljesíti a parancsot, erősen vigyázva, nehogy leejtsen valamit.
Amikor belép az ólba, a nyulak harciasan, előreszegzett fülekkel veszik körül, mereven előrenyújtott mellső lábaikkal mintha dobolni akarnának. – Ohó! Lassan a testtel, mondja Vereske; egy pillanat, uraim, osztozkodni fogunk.
Előbb leül egy lerágott gyermekláncfűből, káposztatorzsából, nyúlürülékből, mályvalapiból álló halomra, odaadja nekik a dinnyemagokat, a levét megissza ő maga: olyan édes, mint az édesbor.
Aztán kivájja fogaival az édes részeket, amelyeket a családja meghagyott, ami lágyság még maradt a héjakon, és a zöldjét odadobja a körülötte csücsülő nyulaknak.
A tető ablaka csukva.
A délutáni napsütés átszűrődik a cserepek közötti réseken, és az ól hűvös homályába mártja sugarainak végét.