Ki leckéztette meg a bölcs Salamon királyt? Ha nagyon kíváncsiak vagytok a válaszra, akkor máris elárulhatom: Markalf. Azonban indokolt a következő kérdés is: ki volt Markalf? Nos, itt már terjedelmesebb válaszra van szükség. A bölcs Salamon király Dávid király fia volt, mintegy harminc éven át uralkodott Izraelben. Népének békét, nyugalmat, bőséget biztosított, ő építtette fel Jeruzsálem templomát.
Egyik döntését a Bibliából, a Királyok könyvéből ismerhetitek. Két asszony lakott ugyanabban a házban, mindkettőnek egyidőben született gyereke. Ám egy éjszaka egyikük halálra nyomta a csecsemőjét, s észrevétlenül kicserélte a másik gyermekkel.
Reggel mindketten magukénak követeltek az élő csecsemőt.
Salamon elé álltak igazságtevést kérni. Salamon az egyik katonáját arra szólította fel, hogy kardjával hasítsa kétfelé a gyermeket, hogy mindkét anyának jusson belőle. Az álnok asszony örvendezve fogadta a döntést, kárörömmel gondolva: így a társa is elveszíti a csecsemőjét.
Az igazi anya azonban hajlandó volt lemondani a maga részéről, csak hogy életben maradjon a gyerek. Salamon neki ítélte az élő csecsemőt.
Egy alkalommal tudomást szerzett egy sziporkázó elméjű parasztemberről, az udvarába hívatta amolyan udvari bolondnak. Markalf azonban újra és újra nevetségessé tette a zsidók bölcs királyát. Állandóan szópárbajt vívtak. Amikor Salamon azt állította, hogy a fehér fátyol az asszonyok dísze, Markalf azt válaszolta, hogy a fehér fátyol gyakran beteg vagy piszkos testet takarhat. Akkor is ellentmondott Salamonnak, amikor azt állította, hogy a megszokás, a neveltetés hatalmasabb a természetnél.
A király vacsorára hívta, hogy igazát bebizonyítsa. Az asztalnál a gyertyát egy betanított, fegyelmezett kandúr tartotta. Amikor Markalf egy egeret lopott be az ebédlőbe, a kandúr minden fegyelemről megfeledkezve nyomába eredt, bebizonyítva a tréfamester igazát, miszerint a születéstől hozott természetet, az ösztönt nem lehet teljesen legyőzni. Amikor elfogyott a türelme Salamonnak, és Markalfot akasztófára küldte, Markalf engedélyt kért arra, hogy a fát ő választhassa meg. Hóhéraival bejárta a hegyeket és völgyeket, ám egyetlen fa sem volt kedvére való. A király megkegyelmezett neki.
Markalf történetei a 10. századtól terjedtek Európa-szerte, többször le is jegyezték ezeket, népkönyvként ponyván árusították. A 14. században latin nyelvű gyűjtemény készült belőlük. Heltai Gáspár kolozsvári nyomdájában 1577-ben nyomtatták ki magyar fordítását, Salamon királynak, a Dávid király fiának Markalffal való példabeszédeknek könyve címmel. Bölcs Salamon és okos Markalf mondásai bekerültek a népi bölcsességek közé, történeteik meseként váltak ismertté.
Ugye, tudjátok, hogy Markalf nem az egyedüli tréfamester? Az egyetemes kultúrában Till Eulenspiegel és Naszreddin Hodzsa nevéhez kötődnek ilyen tréfás történetek. A magyar bölcs fejedelem Mátyás király volt, ezért is a Salamon és Markalf közötti évődések a magyar királyi udvarba is áttevődtek. És tulajdonképpen vége-hossza nincs azoknak a mesehősöknek, akik csínyeket követnek el vagy leleményes válaszukkal nevettetik meg a mesehallgatókat. Ilyen volt Józsa Gyuri, Csalóka Péter, Bohó Misi.
Ezeket a tréfás történeteket olasz eredetű szóval trufának nevezzük, ami az eredeti nyelven ’becsapást, csínytevést, kópéságot’ jelent. A latin nyelvből terjedt el egy másik neve, a facécia (facetia), a francia irodalomban fabliau, a német nyelvben pedig Schwank a neve. A trufa a reneszánsz korában vált igazán kedveltté. Bizonyára tudjátok, hogy a reneszánsz a középkor vége, az azt felváltó korszak (14–16. század), amikor gyökeresen megváltozik a világ- és az életszemlélet: az ember a derűt, az örömet kereste a földi világban, szerette a természetet, a művészeteket, a zenét, a táncot, szeretett utazni, tréfálkozni.
Bizonyára emlékeztek arra a mesére, amelyikben az okos lány galambot visz Mátyás királynak, aki udvarába rendeli őt, azzal a paranccsal, hogy ajándékot hozzon is, ne is. S amikor a király a két szitát szétnyitja, a galamb elszáll: volt is, nincs is. Ezt a történetet ismerhetitek fel az alábbi versben, amely közel háromszáz évvel később íródott. Ami azt bizonyítja, hogy a reneszánsz korában elterjedt trufák hosszú időn keresztül alkalmasak voltak arra, hogy jókedvre derítsenek.
A vers szerzője Kolumbán János, Szilágy vármegyei földbirtokos, aki az 1700-as évek elején élt, s aki – egyébb irodalmi munkái mellett – korának trufáit gyűjtötte össze. Vida György históriája címmel terjedelmes elbeszélő költeményt (valójában trufát) írt és adott ki. A költemény főszereplője Torda városának hadnagya, Vida György, aki Erdély-szerte elhíresült csínytevéseiről, játékos természetéről. Amikor Erdély főgenerálisa, a Gernyeszegen élő Teleki Mihály tudomást szerez róla, udvarába hívja. Vida a csűrben négy verebet fog, s azokat két tál közé zárja. Kopott ruhát ölt magára, úgy indul útnak. Az ajándékot „eleven csontosnak” nevezi, amit a házigazda pisztrángnak vél, s péntek, tehát böjtös nap lévén, örömmel fogad. Teljesíti a látogató kérését, kopott süveggel ajándékozza meg. Amikor a tálat felnyitja, a madarak elszállnak, a főgenerális vendégeinek derültségére. Amikor a látogatót azonosítják, az megmagyarázza az ajándékban rejlő célzatot: a nagyurak ígérete olyan, mint a madár, azaz elszáll nyomtalanul.

Hallván azért hírét Teleki Vidának,
Egy Levelet irat Tordára magának.
Menjen Gernyeszegre, mert fáradságának
Nem fogja vallani kárát ez útjának.

Felöltözik VIDA régi köntösében,
Négy verebet fogat csűre fedelében,
Két cseréptál közé bérekeszti szépen,
Ajándékban viszi Gernyeszegre éppen.

Grádicson felmenvén mondja az inasnak,
Ajándékot hozott a’ GENERÁLISnak.
Kérdi, kinek hivják? Azt mondja, Okosnak,
Ajándékját penig eleven csontosnak.

Az inas gondolja eleven pisztrángnak,
Béfut, megjelenti a’ GENERÁLISnak.
Örülnek az Urak, péntek nap, az halnak,
Mivel sok pápista urak ott voltanak.

Mond az úr inasnak, eredj, tőle kérd-meg,
Mi baja? honnan jött? kinek hívják, értsd-meg.
A’ pisztrángot hozd-bé, ebédre fözzék meg.
Szintén jókor esett, nékie köszönd meg.

Inas azért hozzá újólag kimégyen,
Újra kérdi nevét, ’s hová való légyen?
Mi baja? Kész az úr, ha kell, róla tégyen,
Hogy satisfactiót ő magának végyen.

Mondja tordai fi, Okos György a’ neve,
A’ baja: hogy kopasz, ’s meleg a’ Nap heve,
Süvegét Pinárdon gaz közt el-ejtette,
Adjon egy süveget, az úrnak izente.

Addig ajándékját inasnak sem adja.
Bé-mégyen az inas, a’ szerint meg-mondja.
Egy rosz kopott núsztos süvegét ragadja:
– Vidd-ki, nyomd fejében – az inasnak hagyja.

Ki-viszi, ’s a’ tálhoz a’ mint ők nyúltanak,
Mond ez, fel ne nyissa, mert mind kiugranak.
Bé viszi, ’s a’ melyet az urak vártanak,
A’ tál fel nyittatván, széllyel szaladtanak.

A’ nyílt ablakokon egyik ki-repüle,
Mellyen nagy nevetség a’ Házban terüle.
Okos György elébb áll ’s más felé kerüle,
’S magát egy szegletben meg-vonván le-üle.

Parancsolja az úr inasnak, keresse,
Hogyha meg-kaphatja, ugyan meg-veresse.
De nem találják-meg, hogy kedvét tölthesse,
Sem hogy a’ süvegét vissza-vétethesse.

El-készül az ebéd ’s leülnek hal nélkül,
Melyért mulatságba egész asztal merül.
Azalatt Okos György más ajtóra kerül,
Izeni az úrnak, hogy VIDA György ott ül.

Megjelent a Cimbora 2013/6-os számában