Mindazt, amit fontosnak és érdekesnek tartunk, igyekszünk emlékezetünkben elraktározni. Amióta az írni tudás általánossá vált, sok mindent papíron, naplóban örökítünk meg. A fényképezés feltalálása óta a fénykép szintén nagy segítségére van az emlékezésnek.
Azonban az emlékezés egyik legősibb formája a történetesítés. A történetbe foglalt események könnyebben továbbadhatók, könnyebben emlékezetben tarthatók és felidézhetők. A történet tartalmazza egy esemény helyszínét, idejét, szereplőit, a szereplők közötti viszonyokat, az esemény lezajlásának rendjét, kimenetelét.
Mindannyian naponta sok-sok történetet mondunk el és hallgatunk meg. Legszívesebben azokat, amelyek érdekes személyekről szólnak (neves emberek, sztárok), amelyek friss vagy valamiért meglepő, szokatlan, sajátos eseményről számolnak be. Ilyen esemény lehet az utazás, a váratlan találkozás, a szerencse és a tragédia, a betegség.
A tréfás, komikus, humoros történetek a környezetünkben élő személyeket szokatlan helyzetben jelenítik meg. Valóságos személyek tréfás tettei a középkor óta közkedveltek. A kidolgozástól és a szereplőtől függően nevezhetjük őket mesének (Mátyás királyról szóló mese), trufának (a bölcs Salamon király és Markalf története), igaztörténetnek.
Az anekdota rövid terjedelmű, csattanóval záruló, valóságos személyről szóló humoros történet. Előzményei az ókori kultúrában is megvoltak, a mai értelemben vett anekdota azonban a 13. században alakult ki Itáliában. A 19. században a hírlapirodalom meghonosodása, az egyletek, klubok megjelenése, az utazás elterjedése kedvezően befolyásolta az anekdotázást. Egy nemzet, egy ország anekdotákat mesél királyairól, neves tudósairól és művészeiről, egy város az elöljáróiról, az orvosokról, a tanárokról, a politikusokról, egy falu a fösvény, a sikeres gazdákról, egy iskola a szórakozott, a szigorú tanárokról, egy rajongói csoport a sztárok eredetieskedéséről, egy szerkesztőség az írók és a művészek különc viselkedéséről, egy család az elődökről és a rokonokról. Anekdota szólhat valakinek a sikereiről és kudarcairól, megszégyenüléséről és leleményességéről, akaratlan elszólásáról és bölcs mondásáról.
Mind a gyűjteménybe került, mind a szóban elhangzó friss anekdota a folklór élő, népszerű darabja maradt.
A magyar anekdoták kedvelt hőse Mátyás király, a hányattásaiban a kedélyét megőrző Csokonai Vitéz Mihály, az országot bejáró szeretett, forradalmár költő, Petőfi Sándor, a polihisztor Brassai Sámuel. Hatvani István a 18. században élt, a debreceni kollégium tehetséges tanára volt. Az emlékezetben úgy maradt meg, mint aki az ördögökkel cimborált. Göre Gábor történeteit Gárdonyi Géza, Háry János nagyotmondásait pedig Garay János örökítette meg.
Hermányi Dienes József református prédikátor a 18. században Nagyenyeden gyűjtötte össze Erdélyország anekdotáit. Anekdotázó kedvéről híres volt Jókai Mór és Mikszáth Kálmán is. Tóth Béla újságíró az 1900-as évek legelején hat kötetnyi anekdotát írt össze.
Brassai Sámuel (1797–1897) szórakozott ember hírében állt. Egy alkalommal a békák viselkedését figyelte.
Számolni kezdte az egyik állat érverését, a másik kezében zsebóráját tartotta, a másodpercek múlását követte.
A kísérlet befejeztével zsebóráját a tócsába hajította, a békát pedig mellényzsebébe csúsztatta, órája helyére.
Vajda János költő (1827–1897) Petőfi Sándor kortársa volt, magányos, barátságtalan ember. Meg volt győződve, a világ összeesküdött ellene, hogy őt mindig bosszússá tegye, hogy neki semmi sem sikerüljön. Egyik nyarát a cseh üdülővárosban, Karlsbadon töltötte. A városban heteken keresztül zuhogott az eső, a vendégek csalódottan mondták vissza nyaralásukat. – Akar szép időt? – kérdezte Vajda János a kiüresedett szálloda tulajdonosától.
A kétségbeesett házigazda mindent megtett volna a jó időért. – Akkor vegyen nekem egy esőernyőt – mondta Vajda János. – Ha már nekem is lesz ernyőm, a természet biztosan ellenem fordul, biztosan napsütés köszönt be.
Valóban így történt: – Kiléptem az utcára, s széthasadtak a felhők. Kinyitottam az esernyőt, és az eső elállt, a nap kisütött – mesélte a sorsüldözött Vajda János.
Molter Károly (1890–1981) marosvásárhelyi tanár, író, irodalomtörténész volt. Egy alkalommal több írót látott vendégül, közöttük volt Tamási Áron és a korszak másik jeles írója és szerkesztője, Kacsó Sándor. A házigazda hároméves kisfia arra figyelt fel, hogy Kacsó Sándornak az egyik kezén (egy gyermekkori baleset miatt) csupán négy ujja van, s ezt szóvá is tette. – Már hogy hiányozna, kicsi fiam! – válaszolta Kacsó Sándor –. Hiszen mindenkinek négy ujja van az egyik kezén. Ha nem hiszed, hát nézd meg az Áron kezét is, lássuk, azon hány van!
S valóban, Tamási Áronnak is hiányzott az egyik ujja, szintén véletlen baleset következtében. – Minden embernek az egyik kezén öt, a másikon pedig csak négy ujja van! Te vagy nyomorék, fiam, s apád is nyomorék, hogy tíz ujjatok van – ugratta a gyermeket a két felnőtt.
Imreh Lajos Sepsikőröspatakon született 1873-ban, kilencgyermekes székely családban. A család anyagi helyzete miatt csak elemi szintű tanulmányokat végezhetett. Olvasottsága, megfontoltsága, szorgalma és munkaszeretete, segítőkészésge miatt korán népszerűségre tett szert. Népszerűségét fokozta tréfás kedve, előadótehetsége, dalismerete. Történeteit a családban, a lakodalmakban, a határra és vásárba menet, a falu kovácsműhelyében összegyűlt férfi ak körében adta elő.
Ezeket később tanár fia (ifjabb Imreh Lajos) gyűjtötte össze és jelentette meg Sáska sógor (Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1985) címmel. Ebből a kötetből választottuk az alábbi anekdotát.

Megjelent a Cimbora 2014/3-as számában