Archívum ARCHÍVUM Facebook Link Fej shape shape shape shape shape
Keszeg Vilmos

Keszeg Vilmos

Állatszereplők az emberi világban

Mesés kalandok

Állatszereplők az emberi világban

Kedves fiatal olvasók! Az alább olvasható mesét egy 52 éves parasztasszony mondta a mesegyűjtő Nagy Olgának, Széken, 1960 táján. Bikfalvi Mártonné Sóspál Róza a falu közismert és tisztelt mesélője volt. A történetben a szamár megirigyli vámszedő gazdáját, akinek mindenki vámot fizet, ahányszor átmegy a hídon. Úgy dönt, hogy éjszaka ő is kiáll a vámszedő helyre. Kiderül azonban, hogy a helyzet nem olyan egyszerű, mint ahogyan ő elképzelte… Emlékeztek, ugye, hogy a mesék állatszereplőiről már többször esett szó. Azok a mesék azonban nem állatmesék. A csizmás kandúr beszélget a gazdájával, az arató parasztokkal, a várúrral, ennek ellenére tündérmese (varázsmese) szereplője. A róka és a kakas története, amelyről két hónappal ezelőtt beszéltünk, az viszont igazi állatmese volt. Akkor állapítottuk meg azt, hogy az állatmese az állatalakú ősök (totemek) emlékét őrzi, valamint azt a meggyőződést, hogy az állatok is az emberhez hasonlóan éreznek és viselkednek. Így a középkorban az állatmese olyan allegorikus történet volt, amely leleplezte a nemesek, a királyi udvar rossz tulajdonságait, valamint alkalmas volt arra, hogy az embert csábító bűnökre felhívja a figyelmet. Ez utóbbi okból a papok szívesen építették be az állatok történetét a prédikációikba.

A magyarországi szerb író, Vitkovics Mihály ezzel indokolta az állatmesék népszerűségét 1817-ben: „De az állatok is beszélnek! Hogyan lehet ez? Miolta az Emberek tulajdon szájokkal nem merik kimondani az Igazságot, az állatokéval mondatják.” Azért térünk most vissza újra az állatmeséhez, mert ezt nem csupán a középkori ember kedvelte. Később, a könyvnyomtatás elterjedésének korában (tehát 1450 után, de főként az 1600–1800-as évektől) ókori mesegyűjtemények láttak napvilágot (pl. az indiai állatmesék gyűjteménye, a Pancsatantra, a görög Ezopusz fabulái).
Az újkor nagy meseírója Jean de La Fontaine (1621–1695) volt. Állatmeséi között vannak olyanok, amelyeket a római Phaedrus gyűjteményéből fordított francia nyelvre, majd maga talált ki újabb meséket, amelyekben az akkor uralkodó XIV. Lajos király udvarát gúnyolta. Róluk írva annyira megszerette az állatokat, hogy az embernél is jobban kedvelte őket. Egy másik állatmese-szerző, az orosz Ivan Andrejevics Krilov (1769–1844) II. Katalin cárnő idejében élt, része volt száműzetésben, távolról és kritikus szemmel szemlélte az orosz nemesség műveletlenségét és úrhatnámságát.
Kik és milyenek az állatmesék kedvelt szereplői? A róka dologkerülő, örökké éhes, ravaszsággal igyekszik megszerezni áldozatát, becsapja a többi állatot (farkas, kakas, holló, kecske, medve), legtöbbször azonban hoppon marad, a parasztember is túljár az eszén. A farkas kegyetlen és buta, a medve és az orszlán előtt meghúzza magát, a háziállatok előtt azonban erejét fitogtatja; a róka mindig bolondot járat vele; a kutyával beszélgetve a szabadság hívének mondja magát. A macska, az emberrel és a vadállatokkal ellentétben, leleményes.
Míg a kutya behódol gazdájának, a macska megkárosítja gazdáját. A ló és a szamár becsületes, csökönyös és hiszékeny, belefárad a sok nehéz munkába. A holló kevély, a gerle félénk, a veréb szemtelen, a papagáj szószátyár, minden titkot kibeszél. A tücsök és a légy lusta, a hangya és a méh szorgalmas. A nyúl serény, de hiszékeny, a teknős és a sün a lassúságát leleményességével ellensúlyozza. Az állatok gőgös királya az oroszlán, a medve és a sas.
Ezeket az állatokat ti is jól ismeritek. Az állatmesék a tankönyvírás kezdete óta helyet kaptak az olvasókönyvekben. Ezt követően jelent meg a képregény, a rajzfi lm, majd az animációs film. A képregény (comics, bande dessinée, manga) epizódokra bontja a történetet, s az epizódokat karikaturisztikus rajzokkal ábrázolja. Az első képregény 1827-ben készült el, s fokozatosan terjedt el az újságokban, folyóiratokban, könyvekben. A diafilm szintén állóképek sorozata, amely egy sajátos, mechanikusan működő gép segítségével kivetíthető. A diafilmgyártás az 1900-as évek elején kezdődött, az 1960–1980-as években nagyon népszerű volt. A mozgókép és a diafilm találkozából született meg az animációs film, az 1920-as évek után. Az animációs film karikatúraszerűen megrajzolt állatai mozognak és beszélnek: Miki egér, Pluto kutya, Bambi, a kis őz, a százegy kiskutya, Donald kacsa, Dumbo, az elefánt és társaik mind Walt Disney alakjai.
Disney (1901–1966) amerikai filmrendező és rajzfilmgyáros volt, az 1930-as évektől kezdve alkotta meg az animációs filmeket. Tom és Jerry 1940-ben született meg, megalkotója William Hanna és Joseph Barbera.
Ti mit gondoltok, kedves olvasók, valóban ravasz a róka? A károgó hangot hallató varjú vajon valóban annyira hiú, hogy elhiszi a rókának, az csodálatosan énekel? Hogy lehet az, hogy Bambi Felix Salten regényíró könyvében őz, Walt Disney filmjében pedig fehérfarkú szarvas? Vajon Tom, a macska tényleg oly sokat üldözte Jerryt, a leleményes egeret? S vajon tényleg kiállt a széki népmese szamara vámot szedni a hídon áthaladó állatoktól?
Amit természet- és állattan órán az állatokról tanultatok, az mind igaz: tudományos szavakkal előadott leíró, rendszerező jellegű tudás. Kitér az illető állatnak az élőlények rendszerében elfoglalt helyére, testének szerkezetére, szerveinek működésére, életterére. Képek, térképek, grafikonok szemléltetik az állat évezredeken keresztül megtett fejlődéstörténetét, a kontinensünkön
való elterjedtségét, testrészeit. Az állatmesék és a rajz- filmek nem igazak akarnak lenni, hanem a szó és a kép művészi hatását váltják ki. Lekötik a figyelmünket, szórakoztatnak, töprengésre ösztönöznek, egy pillanatig sem jut eszünkbe arra kérdezni rá, hogy vajon minden macska olyan-e, mint Tom, minden elefánt olyan-e, mint Jumbo? A tudásnak azt a formáját, amely történetben van elmondva, amelyet egy történet tesz memorizálhatóvá, narratív tudásnak nevezzük. Az állatokkal kapcsolatos narratív tudásunk részét képezik a velük kapcsolatos élményeink, valamint az állatokról szóló mesék, filmek.

A szamár mint vámszedő
Egyszer egy szamár már öreg volt erősen, úgyhogy már több mint húsz esztendő óta hordozta a gazdáját egy hídon átal. Látta, hogy a gazdája ott a hídnál örökké vámot fizet. Addig átal nem mehetett. Hát a vén szamár mit gondolt magában, mit nem, egyszer egy éccaka elment ő is a hídhoz, hogy ő is szedjen vámot.
Na, el is ment, felállott a híd végire. Na, éccaka ember nem járt ott, de mentek állatok. Ment egy kutya.
– Hohó, barátom – azt mondja a szamár, megállította –, itt átal nem lehet menni, csak ha vámot fizetsz.
– Hát, dörmögött a kutya, neki nincs pénze.
– Ha nincs, akkor mars vissza!
Visszautasította a kutyát. Na, kicsi idő múlva ment aztán a róka.
– Hohó, barátom, itt át nem lehet menni! Vámot fizessél!
Visszament az is. Kicsi idő múlva ment a medve. Mikor odaérkezett a medve, megállította a szamár:
– Hohó, itt át nem lehet menni! Vámot fizessél!
Hát, dörmögött a medve a szamárra:
– Hogy én vámot fizessek neked? Nem tudod, hogy ki vagyok? Hát én vagyok az állatok királya. Most jaj az életednek, hogy mertél te tüllem vámot venni, a királytól?!
Parancsolta is a kutyának azonnal, hogy tépje széjjel a szamarat. S a rókára bízta a feldarabolást. Azt mondta a rókának, hogy a szívire jól vigyázzon, mert az neki kedves falatja, s azt ő eszi meg.
A kutya neki is fogott, s széjjeldarabolta, széjjeltépte, megették a szamarat. Na, a róka megette a szívit is, mert erősen kívánta ő is.
Na, számon kérte a medve a szívet. Hát azt mondja:
– Felséges királyom, ennek nem volt szíve. Ennek se szíve nem volt, se lelke, sze ha lett volna szíve vagy lelke, nem kér tülled vámot!
(Megjelent: Széki népmesék. Gyűjtötte, sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta Nagy Olga. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1976. 110.)
Megjelent a Cimbora 2014/1-es számában