Mesés kalandok
Kedves Cimbora-olvasók, kirándulni, utazni bizonyára mindenki szeret közületek. Azt azonban tudnotok kell, hogy a világjárás csupán a közelmúltban, mintegy százötven éve vált az élvezetek forrásává, a közlekedés forradalmát jelentő lokomotív, a gőzhajó és az automobil feltalálása óta. Ezt megelőzően a háborúk kényszerítették, a kereskedelem, a búcsújárás, a külföldi egyetemek látogatása ösztönözte útra az embereket. A gyaloglás hosszadalmas és megerőltető volt, a lovaglást, a szekerezést pedig nem mindenki engedhette meg magának. Az utak gondozatlansága, a közbiztonság hiánya tovább nehezítette a világjárást. Ezt ellensúlyozták az utazástörténetek, amelyek távoli világok hangulatát, eseményeit tudták közvetíteni.
Ismeritek azokat a hősmeséket (varázsmeséket), amelyek szereplője feljut az égigérő fa levelén elterülő országba, ahol a sárkány lakik, vagy pedig a fa gyökerei között aláereszkedik az alvilágba. Más mesékben addig megy, amíg eljut az Óperenciás-tenger közepén lévő szigetre, ahol gyönyörű, gondtalan tündérek élnek. Amilyen szokatlan, fantasztikus ez a mesei világ, épp annyira bizarr az eljutás oda. A hős évekig megy, amíg hét bocskort elszaggat, máskor a táltosló vagy egy óriás hátán teszi meg az utat. Az alvilágba a barátai kötélen eresztik le, onnan pedig griffmadár hozza fel.
Az Európába érkező honfoglaló elődeink átvették a kereszténységet, s ezzel együtt annak túlvilágra vonatkozó tanításait. Eszerint létezik a túlvilág, ahol az ember halhatatlan lelke a tisztítótűzben átmenetileg szenved az elkövetett bűnei miatt, vagy pedig a pokolban az örök szenvedés, illetve a mennyországban az örök boldogság vár rá. A keresztény ember a túlvilágot a vallásos tanítások mellett utazástörténetekből ismerte meg. Ezeknek egyik nagy csoportját azok az irodalmi művek képezik, amelyek egy kitalált eseményt jelenítenek meg. Ilyen műalkotás Dante Alighieri olasz költő Isteni színjáték (Divina Commedia) című elbeszélő költeménye, amelyet 1307–1321 között írt.
A történet szerint az élete delén járó költő egy sötét erdőben eltéved, rémítő vadak támadnak rá. Tisztelt mestere, a régen halott ókori római költő, Vergilius siet segítségére, aki rendre keresztülvezeti őt a pokol, majd a purgatórium szintjein. A túlvilág mindegyik része 9–9 gyűrűből áll, s a halottak lelke minden szinten a szenvedés más-más formájának van alávetve. A túlvilág harmadik szférájában, a mennyországban Dantét fiatalkori szerelme, Beatrice kalauzolja végig.
A túlvilágjárás történeteinek másik csoportjába tartoznak a látomások. Ebben az esetben egy élő személynek eksztatikus élményben van része. Ez az élmény átélhető önkéntelenül, álom vagy betegség (láz, agydaganat, klinikai halál) hatására, de szándékosan is előidézhető, különböző szerek (füst, kábítószer, alkohol) vagy technikák (meditáció, légzés, huzamos virrasztás) segítségével. A sámánhitű népek esetében a sámán lelke alkalmas arra, hogy a túlvilágon látogatást tegyen, elkísérje, megkeresse a halottak lelkét. Az európai (és ezen belül a magyar) paraszti kultúrában a jósok, a halottlátók, a parasztpróféták képesek túlvilági lélekutazásra.
A túlvilági utazások története a magyar társadalomban a 17. század óta közkedvelt. Nem véletlenül, hiszen a hitújítás, a protestáns vallások megjelenése, terjedése, a protestáns és katolikus hitviták ekkor új vallásos érzékenységet és kíváncsiságot alakítottak ki.
Tar (más néven Tari) Lőrinc az 1300-as évek végén, az 1400-as évek elején élt, Luxemburgi Zsigmond magyar, német és cseh király szolgálatában állt, és hűségével kivívta a király rokonszenvét. Zsigmond 1408-ban oklevelet állított ki számára, amely birtokában Lőrinc meglátogathatta az európai búcsújáró helyeket. 1409-ben indult útnak, és 1411-ig megfordult Kréta szigetén, Rómában, Páduában, majd Írországba ment. Itt Ulster tartományban felkereste az írek védőszentje, Szent Patrik kápolnáját. A kápolna közelében terült el a Szentek szigete, amelyet a föld alatti barlangok miatt a Purgatórium szigeteként tartottak számon.
Tar Lőrinc öt napig böjtölt, imádkozott, meggyónt, tiszta ruhát öltött magára. A perjel, a kolostor főnöke és az egyik pap, a kanonok a barlang bejáratáig kísérte, ott magára hagyta, s egy nap múlva jött el utána. A barlangok magas gáztartalma miatt sokan elpusztultak, vagy – akárcsak Tar Lőrinc, enyhébb gázmérgezés hatására – kábult állapotba jutottak. Ebben az állapotban Tar Lőrinc négy látomásban részesült. Először két gonosz lélek támadt rá és bántalmazta, majd egy öreg zarándok Krisztusból próbálta kiábrándítani őt, ezt követően hajdani szerelme képében jelent meg a kísértet. Ám Tar Lőrinc mindhárom esetben ellenállt a kísértőknek. Ekkor Szent Mihály arkangyal jelent meg előtte, megköszönte a falujában a tiszteletére emelt kápolnát, s végigvezette őt a Purgatóriumon, bemutatva a tisztítótűz szenvedéseit. Minthogy Tar Lőrinc még élő személy volt, a poklot és a mennyországot nem tekinthette meg. Ám a purgatóriumból megtérve hírül adhatta, hogy szenvedések árán a bocsánatos bűnöktől meg lehet tisztulni.
A purgatórium szigetéről visszatérő utazó beszámolt élményeiről, amelyeket mind Írországban, mind Magyarországon megörökítettek és terjesztettek. A legrégibb feljegyzést Londonban őrzik, a British Museum könyvtárában. Magyar nyelven a Gyöngyösi kódex örökítette meg. Benedek Elek fia, Benedek Marcell Pokoljáró Tar Lőrinc címmel regényt írt Tar Lőrinc életéről és utazásáról. V. Kovács Sándor irodalomtörténész 1985-ben Tar Lőrinc pokoljárása címmel gyűjtötte össze a Tar Lőrinc utazására vonatkozó dokumentumokat.
Az alábbiakban ebből a kötetből származó részleteket olvashattok.
A sziget eme felének délnyugati részén Szent Patrik tiszteletére emeltek egy kápolnát, amely hosszában négy, széltében pedig harmadfél ölnyi. Ide vezette be a perjel a vitézt, erősen a lelkére kötve és figyelmeztetve, hogy be ne tegye a lábát a Purgatóriumba. Mivel pedig a vitéz elhatározása szilárd volt, a perjel hozzájárult szándékának teljesítéséhez. Azután a vitéz levette ruháit, leoldotta lábbelijét, a perjel pedig ráadott három kanonoki inget meg egy új nadrágot az írországi zarándokok szokása szerint, a vitéz pedig legott térdre vetette magát, és leborult a földre. Ahogy ez megtörtént, a perjel meg a kanonok elénekelték a vitéz fölött a halottak litániáját a temetési szertartással együtt. Amikor e temetési szövegben elérkeztek eddig a reszponzóriumig: „Szabadíts meg, Uram, az örök haláltól ama rettenetes napon, mikor az ég s a föld meg fognak rendülni” – a perjel fölemelte a vitézt a földről, és e reszponzórium éneklése közben kivezette őt a kápolnából. Négy lépést tettek északkeleti irányba, s akkor egy kővel falazott és boltozott barlang előtt találták magukat: ez az említett Purgatórium bejárata, mely ama sziget másik, nagyobbik felén van, annak közepén. Amikor a perjel meg a kanonok (ezt mondta): „Ama nap a harag napja, baj és nyomorúság napja” – a barlang addig zárva levő ajtaja megnyílott. Ekkor a perjel meghintette a vitézt szenteltvízzel, majd búcsút vett tőle, s ez nyomban belépett a barlangba. Az ajtót a perjel ismét szorosan bezárta, a vitéz pedig bent maradt egymagában. Belépésekor a vitéz kereszttel jelölte meg magát, s hozzá ezt mondta:
– Az Úr őrizze bejövetelemet, és távozásomat mostantól fogva mindörökké! – Majd így fohászkodott: – Uram, Jézus Krisztus, az élő Isten fia, könyörülj rajtam, bűnösön!
Volt pedig a vitéznél egy gyertya, amelyet – lévén a barlang nagyon hosszú – kilenc részre darabolt szét, s csak az egyiket gyújtotta meg. A nyakában ott lógott a Szent Keresztfa négy darabkája Jézus Krisztus tunikájának három foszlányával együtt, ezüstbe és aranyba foglalt berillkőbe zárva, egyéb értékes ereklyék és drágakövek társaságában, valamint egy könyvecske, amely a hét bűnbánati zsoltárt tartalmazta – hiszen egy álló napig, vagy még tovább is ott fog ő tartózkodni!
A barlang főbejáratának pedig tizenegy tenyérnyi a hossza, három a szélessége s négy a magassága. A második bejárat, Gebinum felé, nem haladja meg a kilenctenyérnyi hosszúságot, háromtenyérnyi szélességet és négy tenyérnyi magasságot. (...) Miközben a vitéz szokott imádságaiba merült, egy sudár termetű, egész testében zöld ruhába öltözött férfi jelent meg előtte; vállát vörös lepel borította, és zsidóul köszöntötte:
– Szlam alecha, Lőrinc! (Ami ennyit tesz: „béke veled” vagy „béke neked”) – Majd megkérdezte a vitéztől: – Mi végre jöttél? Mit keresel itt?
A vitéz, isteni félelemmel eltelve, ezt az okos választ adta neki:
– A mi Urunk, Jézus Krisztusnak és az ő anyjának, a Dicsőséges Szűznek a kegyelmét keresem. De kicsoda vagy te, aki így szólasz, s noha nem ismersz, mégis tulajdonnevemen szólítasz? Álomkép vagy csupán, vagy pedig valódi követe a mi Urunk, Jézus Krisztusnak, akit keresek és kívánok?
Az angyal így szólt hozzá:
– Méltó és igazságos, hogy keresed és kívánod. Van, amit megtalálhatsz már most is, és van, amit még nem. Mihály vagyok, a te pártfogód, akinek a tiszteletére épült a templom a te faludban, amelyben születtél is.
– A mi Urunk, Jézus Krisztusnak és az ő anyjának, a Dicsőséges Szűznek a kegyelmét keresem. Ha pedig te az én pártfogóm vagy, mondd meg nekem, hogy hívnak!
Az angyal így válaszolt:
– Én vagyok Mihály, az édenkert őre, akit te mindig buzgón tiszteltél, s aki által ide is jöttél. Mondd meg nekem, mit keresel, s mit kívánsz megtudni ezen a helyen!
A vitéz nagy alázattal borult le a földre, és mondotta neki:
– Uram! Atyám! Testvérem! Mindkét emberségem őre!
Kérlek, atyám, arra a méltóságra, amely a tiéd, kegyeskedj megmutatni nékem valamennyi elhunyt jótevőm lelkét, akiket már nagyon régtől fogva szeretnék látni, hadd tudjam meg, a pokolban, a purgatóriumban vagy a paradicsomban vannak-e! (...)
Ekkor a vitéz követte az angyalt az említett barlang bejáratához, ahol kocka alakú, széles, nagy követ láttak. Az angyal fölemelte azokat, és ekkor egy másik, sötét nyílás tárult fel előttük, amelybe az angyal csigalépcsőn át vezette be a vitézt, egy jó mérföldnyi utat téve meg. A lépcső végére érve a vitéz előtt isteni fényesség tárult föl, a felhős égbolt és egy zöldellő síkság, amelynek sem szélét, sem hosszát nem láthatta. Ennek láttán a vitéz újból arra kérte az angyalt, hogy méltóztassék megmutatni neki a hőn óhajtott látomást. Az angyal, eleget akarván tenni a kívánságnak, egy hihetetlenül tüzes völgyet mutatott neki, amelyik hatalmas lángnyelveket bocsátott ki magából. E tűzben megszámlálhatatlan lélek gyötrődött, amelyek élő emberekhez hasonlítottak, a legocsmányabb fogdmegek kínzásai közepette. Közöttük a vitéz fölfedezte valamennyi halottját, férfi akat s nőket egyaránt: szüleit, rokonait, barátait, jótevőit és gyermekeit – egyetlen- egynek a kivételével. Amint látta őket, hatalmas részvét támadt benne, és így szólt: – Miféle tűz ez, uram, és mi a neve? Látom ugyanis, hogy mindaz a lélek, akit látni láttam, egynek a kivételével e tűzben gyötrődik iszonyatos módon.
tunika: ingszerű ruhadarab.
berillkő: kristály, ásvány, drágakő.
fogdmeg: kegyetlen végrehajtó, itt: kínozó.
Az angyal ezt a választ adta neki:
– E tűznek, fiam, Purgatórium a neve. Ebben tisztul meg az üdvösségre várók lelke; más tisztítóhely pedig nincs. Ám sem engem, sem a tüzet, sem a Purgatóriumot nem a maga valóságában látod, hanem csak úgy, amint az Úr méltónak és igazságosnak találta, hogy megadja azt tenéked. (...)
A vitéz látni kívánta volna szeretett barátja lelkét, melynek látása ez ideig különösképp el volt rejtve előle. Ezért azt kérte az angyaltól, hogy mutassa meg neki az ő lelkét is, továbbá a Poklot meg a Paradicsomot is. Az angyal azonban, korábbi szavainak megfelelően, most is ezt válaszolta:
– Az ő lelkét nem láthatod, mivel az Úr jelenleg megtagadja azt tőled. A Poklot meg a Paradicsomot sem szabad most látnod. (...) Bár töredelmes gyónás után és hittel fölvértezetten jöttél ide, mint mondottad, jelenleg mégsem láthatod meg azokat, mivel nem akartad elhagyni a múlandó világot. (...) – Lehetséges-é, hogy akiket itt látok, örök büntetésre legyenek kárhoztatva?
– Nem bűnhődnek – felelt az angyal –, minthogy e helyen nincs reménytelenség, mint a pokolban, ahol viszont teljességgel kialudt a megváltás reménye. Ezek a lelkek időről időre érzik az Isten segítségét. (...)
– És miként lehetne gyorsabban enyhíteni a kínjaikon? – kérdezte a vitéz az angyalt; ez így válaszolt:
– Mindenféle jó cselekedet, de főleg a gyakori misemondás szabadítja meg őket mihamarább a kínjaiktól. (...) Az angyal ment elöl, a vitéz a nyomában, és gyors léptekkel mind a ketten eljutottak a barlangba. Ott a vitéz térdre borult, kezét az ég felé emelte, s úgy adott bőséges hálát a Szentháromságnak, a Fiú anyjának, a Szeplőtelen Szűznek, valamint Szent Mihálynak, Szent Patriknak és a menny valamennyi szent lakójának, amiért az örök Isten az ő kimeríthetetlen teljességéből hozzásegítette őt, hogy épségben megjárja e veszélyes zarándokutat hite megszilárdítása és tetemes gyarapítása végett.
Megjelent a Cimbora 2014/2-es számában
