Kedves Olvasók, a meséről szóló sorozatunk végéhez érkeztünk. Ha két éven át figyelemmel követtétek a rovatot, most már tudjátok, hogy mintegy négyezer éves története során a mese sokat változott. A különböző korszakokban más-más történetek voltak népszerűek, másként adták elő a mesét. A különböző korszakokból, a világ különböző tájairól származó mesék a könyvkiadásnak, a rajzfilmeknek, az internetnek, valamint az óvodai-iskolai
oktatásnak tulajdoníthatóan ma egyaránt hozzáférhetőek. Ennek azonban az a következménye, hogy ugyanúgy hallgatunk és mondunk minden mesét. Ma már alig hisszük el, hogy egészen a közelmúltig a mesét a felnőttek egymásnak is mondták, sőt, bizonyos mesék – például hősökről, véres kalandokról szólók – kizárólagosan felnőttek, főleg férfiak „repertoárjába” tartoztak.

Mikor szoktak mesét mondani?

A mesemondás különböző jellegű alkalmi, tartós együttlétekhez kapcsolódott. Ezek közül az erdélyi irodalom legrészletesebben a havasi munkások, favágók és szénégetők, az országos munkatáborok alkalmi társulásait írta le. Hasonló alkalmak voltak továbbá az állatok legeltetése, a fonóházi együttlét, a legények télközépi legényszálláson való tartózkodása, a csoportos munkavégzés (kukoricahántás, kukoricafejtés, tollfosztó, krumplikapálás, gyomlálás, cséplés) és annak pihenőszünetei (kapálás, kaláka), a téli esti, a kórházi együttlétek, a katonaság és a hadifogság.

Hogyan mondtak mesét a férfiak a kaszárnyában és a fronton?

Berekméri Sándor Gernyeszegen született, 1896-ban, szegényparaszti családban. Szülei részesmunkából tartották el öt gyermeküket. Anyagi helyzetük miatt a tanulni, olvasni szerető fiukat nem taníttatták. Mindkét háborút kiszolgálta. Nyáron földet művelt, idénymunkát vállalt, télen a marosvásárhelyi cukorgyárban dolgozott. Szorgalma, megfontoltsága miatt közössége megbecsült tagja volt. 1916-ban vonult be katonának. Környezetében mind társai, mind felettesei szívesen hallgattak mesét, megbecsülték a mesomondót. Erről vall az alábbi, mezőségi nyelvjárásban készítette beszámolója:

A mesemondást a fronton is folytatta:

Hogyan meséltek a férfiak a havasi favágás idején?

Az a helyzet, amely hosszasan, az 1960–1970-es évekig megnyújtotta a felnőttek mesemondását, a havasi fakitermelés volt. Az erdei munkát télen-nyáron végezni lehetett. A férfiak lakóhelyüktől tíz-száz kilométerre, 5-10-30 fős csoportokba szerveződve dolgoztak. Gallyakból építettek kalibát, néhány személy számára. A kaliba közepén nyitott tűzhely volt. Hetente, havonta, negyedévenként tértek haza, rövid időre. Életük nagy részét a világtól, a családtól elszigetelve töltötték. Az állandó munka monotóniáját egyedül a beszélgetés, a mesemondás színezte.
Ehhez volt hasonló a szénégetők sorsa. Ők az erdőtulajdonostól béreltek erdőt, ott égették a szenet. Az 1950-es években az erdőmunkások számára barakkokat építettek, üzletet, iskolát. A görgényüvegcsűri családok áprilistól noemberig felhúzódtak a hegyek közé, az irtáson hagyott, gyengébb minőségű fából sátrakat építettek. A baksák felrakásában, felvigyázásában az asszonyok és a nagyobb gyermekek is segédkeztek.
Kurcsi Minya 1897-ben született Magyarón. Apja erdei munkás, anyja parasztasszony volt. Tízéves korától apjával a havasra járt. Hat osztályt végzett, jól tanult. Később is szívesen olvasott, klasszikus és ponyvairodalmat. 1915-1918 között katona volt, majd részt vett a második világháborúban is. Családja megélhetését a fakitermelés biztosította. A Keleti-Kárpátok mindkét felén dolgozott.
Hetente, havonta látogatott haza, tisztálkodni, ünnepelni. Hallgatói között voltak román-magyar kétnyelvűek, románok, máramarosi szlovákok, bukovinai németek, dél-tiroli olaszok. Nyáron ritkán került sor mesemondásra. Ilyenkor a munkanap hosszú, fárasztó, az éjszaka pedig rövid volt. Októbertől márciusig viszont folyamatos volt az esti mesélés. Főként a szombat estét, a vasárnapot, hét közben a szerda estét töltötték mesemondással, mesehallgatással. A mesemondás mind a figyelem ébren tartását, mind az álomba való átvezetést szolgálta. Ennek megfelelően a mesemondó mindegyre ellenőrizte hallgatói éberségét, s ha az lankadt, akkor igyekezett újra a mesére irányítani a figyelmet. Ha a hallgatóság nagy része álomba merült, a mesemondó is pihenni tért. A kutató Faragó József a következőképpen örökítette meg Kurcsi Minya mesemondását:

Hallgattak-e mesét az asszonyok?

A népmese több mesekutató tudomása szerint elsősorban a felnőtt férfiak tudásához tartozott hozzá. Kovács Ágnes kutatásából tudjuk, hogy a kalotaszegi Ketesden asszonyok jelenlétét „tiltja a falu íratlan törvénye”: „Asszonyok nem tunnak meséizni, nem valóu nekik az ojasmi.” A mesemondás „elsősorban férfiösszejövetelek járuléka. A női mesemondókat nem veszik komolyan. „«Igazi» mesemondásnak is csak azt tartják, ahol a hallgatóság felnőtt, családos emberekből áll. Még ennél is tovább mehetünk: nőnek kukoricamorzsoláson – ez az alkalom forrott össze a ketesdiek tudatában elsősorban a mesemondással – nem is szabad jelen lenni.” Valójában azonban az asszonyok is hallgattak mesét.
Igaz, hogy ezek más jellegűek voltak.
A széki Győri Klára (1899–1975) harminc éven át mesélt hallgatóságának, asszonyoknak, lányoknak és fiataloknak.
Minthogy az asszonyok nem igényelték a tündérmesét, az apjától tanult repertóriumból ezeket rendre kihagyta.
Így jutott el a novellisztikus és a tréfás mesékhez, amelyekben sok „összebuvás” és „huncutkodás” van, s emiatt közkedveltek voltak. A mesék mellett a tréfák és a helyi történetek, a személyes élmények, az igaztörténetek váltak mesekínálata részévé. Házában leányfonó és táncház működött. Itt ő szórakoztatta az összegyűlt fiatalokat. A legények érkezése előtt a lányok szívesen hallgatták meg a tündérmeséket. A legények megérkezése után azonban már vaskosabb tréfákra került sor.

Megbecsülték-e a mesemondókat?
Igen, hiszen kellemes perceket-órákat szereztek hallgatóságuknak, a kaszárnyában, a havason, a kórházban elűzték az unalmat. A mesemondás gyakran megerőltető; elvégzéséhez fizikai és szellemi erőfeszítésre van szükség. Berekméri Sándor a marosvásárhelyi cukorgyár munkásszállóján az egész éjszakát végigmesélte, teljesen alvatlanul indult a reggeli műszakba. A lécfalvi Józsa Zsigmond mintegy éjszakai műszakot teljesítve szolgálta ki a fiatalok meseigényét. Hajnalban ment haza, ellátta az állatokat, s ment a határra. A termelőszövetkezetben dolgozva pedig, egy-egy pászma végére érve, pihenőre került sor. Ő ilyenkor mesemondóként „állt szolgálatba”. „Okos, barátságos ember…Olyanokat mond, hogy sokat lehet rajta kacagni. Élvezet vele dolgozni. A közösben sokszor őt nem is engedtük kapálni, pedig dolgos ember volt. Kapáláskor szívesen vittük a rendjét, csak meséljen…Mikor kaszált, én szedtem utána a rendet. Mindenki vele akart dolgozni, mert vele jól telt a nap…Délben ebédkor melléje ültünk, hogy hallgathassuk” – jellemezték őt ismerősei.

 Megjelent a Cimbora 2014/6-os számában