Szőcs Imre
Sörgyári kölyök-esztendők
Bohumil Hrabal
A gyermekkor évszázadai
Valahol az Elba partján járunk, Csehországban, Prága közelében, egy Nymburk nevű kisvárosban, az első világháborút követő első években. Bohumil Hrabal, neves cseh író, aki a magyar olvasóközönség körében nagy népszerűségnek örvend, a világháború kitörésének évében, 1914-ben született.
Hrabal imádott macskáival, akiknek „ugyanolyan könnyű a szívüket meghódítani, mint az embereknek”
Mire családja Brnóból Nymburkba költözött, már Csehszlovákia volt az ország neve. Közben lezajlott egy világháború, amely különösebb nyomokat nem hagyott a néhány éves Bohumil lelkében. Annál mélyebb benyomást tett rá a két világháború közötti, Elbaparti kisváros világa, és azon belül is a család lakhelyéül, szülei munkahelyéül szolgáló sörgyár, amely valóságos kis birodalom volt a városon belül. Nem a mai, gigantikus acélhordókkal, csövekkel, gépekkel felszerelt sörgyár volt ez, hanem amolyan ántivilágbeli serfőzde, ahol lovas és ökrös fogatokkal szállították a fából készült söröshordókat, ahol a sörgyár csűrje mögött kiterjedt gyümölcsös húzódott, mint akármelyik monarchiabeli falusi gazdaságban. A sörgyár egyszerre volt játszótér és iskola. A sörgyári munkásoktól, malátafőzőktől, kádármesterektől, fuvarosoktól hallott történetek számtalanszor megjelennek Hrabal későbbi írásaiban, saját bevallása szerint többet tanult ezektől az egyszerű emberektől, mint az úgynevezett entellektüelektől, bár érdemes megjegyezni: annak ellenére, hogy mindig is középszerű tanuló volt, hatalmas olvasottsággal rendelkező író.
Egy osztályismétlő emlékezései című könyvében ezeket az emlékeket eleveníti fel, mesél tanárairól, a sörgyárről, gyermekkori barátairól, a városka futóbolondjairól, akiket „isten báránykáinak” nevez. Álomszerű emlékképekben varázsolja elénk ezeket a letűnt helyszíneket és embereket, akiket megértő és szeretetteljes humorral ábrázol.
Szigorú, katonás tornatanárára így emlékezik:
„Ifjúkori tanáraim gyöngye, az izmok istene, szarkaláb mezőben hunyorgó szempár és némi pocak tulajdonosa, a férfiú, aki a náthát hírből sem ismerő kemény legényeket próbált faragni belőlünk, a férfiú, aki olyan szavakat használt, amelyek máshol illetlennek minősültek. És hogy tudott dühöngeni! Tajtékzott, átkokat szórt, a pokol ezer ördögét emlegette, de aztán kacsintott és minden rendben volt.
Egy nap elaludtam, és a tornaterembe érve szerencsétlen sorstársaimat levetkőzve találtam. A tornatanár fuldoklott a dühtől, ám erőt vett magán, és mézesmázosan megkérdezte:
– Nahát, tanácsos úr. Hogy méltóztatott aludni?
Mit sem sejtve átvettem a bizalmas hangnemét:
– Köszönöm a kérdését, tanár úr, remekül, csöppecskét még heverésztem, de... – nem jutottam a végére.
– Beírlak! Szarházi! Nyomás levetkőzni! Heverészett! Hogy hívnak, szarházi?!
Én meg, mintha ősidőktől ismernénk egymást: – De hát a tanár úr ismer engem.
– Beírlak!
– De hát nem is ismer a tanár úr.”
(V. Detre Zsuzsa fordítása)
Lehet-e pompásabb játszóteret elképzelni egy sörgyárnál? Az alábbi sorokat olvasva úgy érezzük, jogos a kérdés:
„(...) szerettünk belopózni a nagy sörgyári csűrbe, mögötte óriási gyümölcsös volt, hatalmas cseresznye- fákkal, ágaik lenyúltak a cinkezett pléhlemezzel borított tetőig, amikor érett a cseresznye, felmásztunk valamelyik fa tetejére, onnan meg át a bádogtetőre, lustán elnyúltunk rajta és marokszám faltuk a szemeket, mert ez a cseresznye, ahogy a cinkezett pléh visszaverte a meleget, szinte feketére érett. De magába a csűrbe részint a nagy, ötvenhektós, az erjesztő kamrából való hordók csábítottak bennünket, leereszkedtünk ezekbe a hordókba, az aljukat náddal béleltük ki, hanyatt feküdtünk odalenn a mélyben és füleltünk, minden, a sörgyárból beszűrődő zajt kielemeztünk, és megint csak marakodtunk, majdhogynem hajba kaptunk azon, hogy ez vagy amaz a hang honnan is ered, sőt, hogy kinek a hangja hallatszik az udvarról, az üvegmosóból, a kádárműhelyből. És mikor képtelenek voltunk egy adott emberi hangot egy adott emberi szájjal azonosítani, amikor már végképp nem tudtuk megmondani, hogy a zaj milyen sörgyári munkához tartozik, kimásztunk, hogy a saját szemünkkel lássuk. Ám legszívesebben az egymásra rakott falapok körül ólálkodtunk, ott, a csűrben értek a hordónak való faanyagok, a tölgyfa deszkák, amelyek úgy voltak felstószolva, hogy minden deszka alatt pont egy ugyanolyan hosszú fahasáb feküdt, mint amilyen széles a deszka volt, és ezeket a feltornyozott falapokat legfölül hosszú nádszálakkal takarták le, minden évben rakományszám érkezett a nád a sörgyárba, mert a dongák közé, amikből a sörgyári hordó készül, tömítés kerül, és ez a tömítés nádból volt. Veszélyes dolog volt ezeknek a deszkahalmoknak a tetején heverészni, mert a deszkák kicsit billegtek, azzal fenyegettek, hogy ledőlnek, maguk alá temetnek minket, és biztosan halálra is zúztak volna, ha a mélybe zuhanunk velük. Emlékszem, pontosan tudtam, meddig lenghet ki ez az egymásra fektetett deszkákból álló rakás, emlékszem, hogy ha a deszkák leomlottak volna, nemcsak bennünket, de a sárga, színtiszta fából készült, fekete lehajtható tetejű kocsit is maguk alá temették volna, a fekete tető alatt bársonyülés volt, szerettünk ezen a bársonyülésen üldögélni, de mindig majd kiugrott a szívünk, mert nem volt ám szabad, mert ezen a bársonyülésen csakis a sörmester úr, a sörmesterné és lányai, a Vlasta meg a Sylva ülhettek, mikor időnként színházba mentek.”
És a felejthetetlen gyermekkori barátságok, amelyeknek mindig van valamilyen „közös nevezője”, valamilyen közös szenvedély, például a bélyeggyűjtés! Bohumil és barátja, Lízal esetében is így volt ez, ők nemcsak gyűjtötték a bélyeget, hanem be is ragasztották egy albumba, és a barátság ennek révén úgy „ragasztotta” össze őket, mint az ügyetlenül szétkent, tengernyi ragasztó.
„Lízalnak, aki már kijárta az ötödiket, ritka, előreálló fogai voltak, csak miattam járt a sörgyárba, én megtisztelve éreztem magam attól, hogy annyira szerencsétlen, hogy mindig szomorú, a bélyeg volt a mi közös nevezőnk, úgy ragasztottuk őket arábikummal, hogy arab mézgával örök időkre odatapasztott postabélyegek lettek belőlük, mintha zselében, mintha gyümölcsízzel bevonva feküdtek volna ott azok a kis postai képek. Teljes odaadással, teljes figyelem-összpontosítással ragasztgattuk ezeket a bélyegeket, én még Lízalnál is kétbalkezesebb voltam, így aztán, ahányszor csak találkoztunk, tetőtől-talpig összeragacsoztuk magunkat, minden alkalommal elhasználtunk egy teljes üvegcsével az arábikumból, és nemcsak a bélyegek, de a nadrágunk, az asztal, körös-körül minden merő ragacs volt, minden be volt vonva azzal az arab mézgával. Hányszor megesett, hogy éjszaka a hajam is beleragadt a párnába.”
(Varga György fordítása)
Forrás: Bohumil Hrabal – Egy osztályismétlő emlékezései. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2001
Megjelent a Cimbora 2015/4-es számában
