Száz éve jelent meg az első Cimbora

Miért hívják Cimborának a Cimborát?
Elmeséli: Öreg Cimbora

Én még kis diák voltam, és nagy vakáción voltam otthon a falumban. Sok jó cimborám volt a falusi fiúk közt, akiket mindennap befogtam a spárgából készült hámba, és végigszáguldoztam velük a mezőn. Néha négy ilyen paripa is be volt fogva, szilajon toporzékoltak előttem, és úgy vágtattunk. Persze én is csak szaladtam utánuk a gyeplőt tartva, vesszőt suhogtatva, a kocsit csak elképzeltem, de azért jobban elfáradok én ma, ha kényelemben utazom, mint akkor, amikor csak képzeletben volt kocsim, igazából én is csak saját két lábamon repültem a tüzes kétlábú paripák után.
A pompás négyesfogat után csikó is járt. És a csikónak már négy lába volt, szép, fekete szőre, hosszú farka: a Cimbora.
A Cimbora ugyan csak kutya volt, de a lovasdiban beállott csikónak, egyébként pedig az én legjobb és leghűségesebb barátom, igazi cimborám volt.
A Cimbora olyan volt, mint talált gyerek. Egyszer, amikor az édesanyám elküldött valamiért a kék boltba – én nem tudom, miért, de így hívták a falunkban a boltot –, befogtam két leggyorsabb lábú paripámat. Ott heverésztek, legelésztek az udvaron, vártak rám, hogy menjünk játszani, hogy befogjam őket. Mondom: befogtam két legtüzesebb lovamat, két mezítlábas gyereket, és gyí te, Gyuri, gyí te, Miska, csak úgy porzott utánunk az utca a kék boltig. Még jó, hogy valami vigyázatlan ember elébünk nem akadt, mert amilyen tüzesen mentek a paripák, még elgázoltuk volna.
Mikor aztán hazafele vágtattunk, egyszer csak uzsgyé, utánunk veti magát egy irgalmatlanul nagy, sovány, lompos farkú fekete kutya. Nem sokkal volt kisebb, mint egy egyhetes bornyú. Hát én nagy vitéz voltam világéletemben, már egyedül mertem átmenni este a másik szobába, ha az ajtót nyitva hagytam, de attól az idegen kutyától bizony megijedtem egy kicsit, és nem bántam volna, ha egyszeriben igazi szekér terem alattam, amelyikről az ember kacagva néz a kutyára. De nem csak én ijedtem meg, nem viselkedtek bátrabban az én szilaj paripáim sem. Az igazi ló, ha megijed valamitől, elkezd esze nélkül szaladni. Ezek az én kétlábú telivérjeim az ijedtségtől egyszeriben megállottak, és megjött a szavuk is.
Velem egyszerre csak annyit mondott a két táltos:
– Jaj!
Többet már nem is mondhattunk, mert a vadállat már ott volt mellettünk, és mi el voltunk készülve rá, hogy hamm, egyszerre kap be mind a hármunkat. De akkor én most nem lennék itt, és nem mesélném el, hogy miért is hívják hát a Cimborát Cimborának.
Nem evett az bizony meg egyikünket sem. Megállott mellettünk, barátságosan megcsóválta a farkát, két nagy szemével melegen ránk nézett, úgy, hogy egyszeriben elmúlt minden ijedtségünk. Mintha azt akarta volna mondani, hogy: Ne féljetek, kis cimborák, nem bántalak benneteket, jámbor vagyok én, nem vagyok én harapós. Megsimogattuk új barátunkat, megindultunk megint. A pajtásunk utánunk, egyenesen be velünk az udvarunkra, mintha otthon lenne.
Az én édesanyám nagyon jó asszony volt. Igen szerette az állatokat. Volt egy fekete csikónk, meg egy kis tarka bornyúnk, csak a kezéből ettek. Ha kiment az udvarra, csak ennyit mondott, hogy:
– Pire, pire, libu, libu, tás, tás, puly, puly – és tyúk, liba, ruca, pulyka egyszeribe körülvették, úgy ösmerték, mert mindig ő szórta nekik a rostaalját.
Az új pajtást is szívesen fogadta. Rögtön enni adott neki, biztosan éhes szegény, nem lehet azt tudni, milyen messziről jött. Mert az biztos volt, hogy nem a mi falunkból való. A falusi gyerek ösmer minden kutyát név szerint. Nem kellett elővenni a kalendáriumot sem, hogy onnan válasszunk nevet neki, egykettőre elkereszteltük Cimborának.
A Cimbora aztán ott maradt nálunk. Soha sem tudtuk meg, ki fia, honnan jött, mert a Cimbora nagyon okos, nagyon hű állat volt, csakhogy éppen nem beszélt. Hűséges, jámbor állat volt, nem bántott soha senkit, de éjszaka nem ajánlottam volna semmiféle rosszakaratú embernek, hogy a portánkra betegye a lábát. Éjszaka, ha csak a közelben is érzett idegent, kieresztette öblös hangját, és úgy tudott ugatni, hogy a túlsó faluvégen is megismerték, hogy a Cimbora ugat. Ha a városból haza-hazamentem, az édesanyámmal együtt a kapuban várt, messziről meglátott, elébem szaladt, a nyakamba ugrott. Mindig Cimbora üdvözölt elsőnek.
Egyszer aztán szomorú hír hívott haza. Amikor megérkeztem, az én drága, jó édesanyám nem várt a kapuban. A Cimbora a küszöbön feküdt szomorúan, kedvetlenül, nem ugrott rám örömmel, csak fájdalmasan rám nézett bánatos kék szemével…
A szomorú, fekete gyászkocsit, amelyik a legjobb asszonyt a földön, az én drága jó édesanyámat vitte a temetőbe, az egész falu kikísérte. A gyászmenetben szomorún, lehajtott fővel ott volt a Cimbora is. Azután én megint eljöttem otthonról és csak az édesapám írta, hogy a temetés után néhány nappal a Cimbora elnyúlt a kapu előtt, meghalt. Eltemették a kertbe, ahol már volt két kutya-sírhant: a Picié meg a Piculáé… Felnőtt ember voltam már, de a Cimborát megsirattam.
Most aztán, mikor arról volt szó, hogy milyen címet adjunk ennek a kis újságnak, amit kis pajtásainknak szerkesztünk, nyomban azt mondtam: Cimbora legyen a neve. Így aztán ha a Cimbora ott nyugszik is a falusi kertben, az emléke visszajött pajtásnak, mesés játszótársnak, az én gyermekeimhez, meg mind a kis pajtásaimhoz, akik ezt a kis meseújságot olvassák. (Cimbora, 1922. február 19. 2. szám, 3–4. oldal)

Még tavasszal meg is érkeztek a Cimbora első számai. Bizony mosolyogtatóan primitív lapocska, kiállítás és szöveg dolgában egyaránt. Felelős szerkesztője kiváló szatmári publicista, felnőtt újságja mellett nem igen maradt ideje, hogy foglalkozzék vele. Amikor Apám közvetlenül levelezni kezd a kiadókkal, s arról van szó, hogy főmunkatársi minőségben szerepeljen a lapon: előbb heteken át fürösztik, kenegetik a Cimborát, mint az Ahasvérus elé készülő Esztert, s ezt a munkát messziről (ahogy szerkeszteni is fog) már ő irányítja. Írni kezd a lapba, másoktól is kér kéziratot, befogja a család tollforgató tagjait is, mihelyt Baconba érkeznek, levelezéssel reformálja a lap tipográfiáját, illusztrálását – így jut el a Cimbora odáig, hogy Benedek Elek neve a címlapra kerülhessen, előbb, mint főmunkatársé, majd mint főszerkesztőé.
Már ezen a nyáron látjuk, micsoda fantasztikus munkává nő fel a Cimbora szerkesztése. A Jó Pajtást szerkeszteni (a Franklinhoz be-besétálva) gyerekjáték volt ehhez képest. Szatmár és Kisbacon a vasúti és postai közlekedés jóvoltából nagyobb távolságot jelent, mint Budapest–Kisbacon. A kéziratot három héttel előre kell elküldeni; korrektúrát így sem kaphat a szerkesztő, örökös az izgalom és a bosszúság a sajtóhibák miatt. Minden kéziratot úgy meg kell fésülni, hogy nehezen olvasható, sajtóhibákra alkalmat adó szó ne legyen benne. Egyik-másik munkatárs írását apám maga másolta le szép kerek betűkkel.
Az illusztrációk dolgában külön kell levelezni Kolozsvárral. De levelezni kell az írókkal is – egyiket biztatni, kéziratot kérni tőle, másikat (sok jó szándékú dilettáns akad) tapintatosan elhárítani.
A lap tökéletesen elfoglalja Apámat: a gazdaság Isten számába marad.
Amit eddig elmondtam, csak a lap testére vonatkozik. A lelke – kezdjük azon – a levelezés a gyermekekkel, az Elek nagyapó üzeni, és egyre több külön, saját kezű levél. Nyár vége felé a napi postával legalább húsz, de néha ötven-hatvan levél jön gyermekektől. Apám üzeneteiben biztatja őket az írásra, kérdéseket intéz hozzájuk, kijavítja (sajnos, egyre gyakoribb) helyesírási hibáikat. Célja van a levélíratással – ezek a gyermekek nagyrészt csak neki írnak magyarul. Befogja az igazi unokákat, hogy egy-egy értelmes Cimbora-unokával ismeretlenül levelezzenek.
Ami a lap tartalmát illeti: a kisgyerekeknek szóló versek, mesék mellett már kezdi elfoglalni helyét az iskolát pótló ismeretterjesztés. Képek a magyar történelemből, nagy erdélyi emberek életéből, de egy kis természettudomány és technika is nagy gonddal felkutatott, írni tudó szakemberek tollából. A versek és mesék között románból fordított is akad – nem azért, hogy a lapot hivatalosan jobb szemmel nézzék (senki sem mond köszönetet ezért) – hanem mert apám politikája ez: ismerjék és becsüljék meg egymást az együtt élő népek. Nyelvkérdés? Az állam nyelvét meg kell tanulni, édesanyátok nyelvét nem szabad elfelejteni. Szociális kérdés? Ember és ember, gyermek és gyermek között, nyelve, vallása, nemzetisége, gazdag vagy szegény volta miatt különbséget nem ismerek. Hamar sor kerül a szülőkkel folytatott egyéni levelezésre is. A szülők legnagyobb része azon gyötrődik: milyen pályára nevelje gyerekét a mai viszonyok között? A felelet az, amit már a Testamentum Jankónak szóló részéből ismerünk: nem kell okvetlenül úri pályára törekedni. Meg kell fogni a kapa-kasza nyelét, az ipari munka szerszámait, nem kell lenézni a kereskedést…
Mire az idő őszre fordul, apámat testben-lélekben megifjodva, három embernek való munka közt hagyjuk itt, abban a jogos tudatban, hogy szükség van rá: olyan munkát végez, amit helyette senki más nem végezhetne el.

… Öreg Cimbora marad továbbra is a felelős szerkesztő, de a főszerkesztő a magyar meseírás büszkesége és mindnyájunk mestere: Elek Nagyapó lett.
Elek Apó, aki Székelyföldön, a Háromszék megyei Kisbaconban él, ezt az elhatározását az alábbi sorokban közölte a Cimborával:
– Amit te, kedves öcsém, igen nehéz körülmények között, nem dicstelenül kezdtél, ketten folytatjuk, remélem dicsőséggel. A lehető legjobb lelki táplálékot kell adnunk az erdélyi gyermekvilágnak, amely már évek óta nélkülözi a jó gyermekújságot és könyveket. Ennek a nagy munkának a szolgálatára kell toboroznunk minden valamire való írót és a magunk lelkesedését is át kell plántálnunk mindazokba, akik netán lekicsinyelnék a gyermek és ifjúsági irodalom jelentőségét. (részlet, Cimbora, 1922. augusztus 27., 29. szám, 2–3 oldal)