Kard, kalapács, kalamáris
Vagy az ugyancsak ősi találmányt, a vízórát, melynek légyzümmögésnél is halkabban „jár" a ketyegője, hiszen arra épül, az az elve, hogy egyik edényből másikba lecsepeg egy folyadék, ez méri, mennyi idő telt el. Érdemes elgondolkozni a kettő (s még hány találmánnyal nem kísérleteztek, amíg a kvarc-óra megszületett) közös vonásáról: a földi adottságokat – a természetes bevilágítást vagy a gravitációt használják fel időmérésre.
Mutatja mindez nemcsak az időt, hanem egy-egy távoli emberi társadalom gondolkodásmódját, modern szóval: intelligenciáját is. Itt kapcsolódik az idő meg az időmérés kérdésköréhez, hogy mai tudásunk szerint, amikor már elég régen a világűrt, a csillagos eget is bevontuk a számítgatásainkba, mit tudunk a földi élet időbeli mélységéről, a sorrendről? Eleink, az ősök nem sokat tudtak erről az időbeli mélységről, megelégedtek legendákkal, vallások tanításával, teremtésre vagy a világ keletkezésére vonatkozó mítoszokkal. Ma, hogyha órányi, de még ezer évnyi pontossággal meghatározni nem is tudjuk, de így osztályozzuk a legtávolabbi múltat. Bizony szárnyal az idő: alig három milliárd évvel ezelőtt keletkezett maga a Föld... Vagy négy milliárd évet tesznek ki a geológiai korszakok, s alig egy (esetleg két) millió éve jelentek meg azok az élőlények, melyek alapot adtak a mai értelemben vett ember (tudományos nevén: homo sapiens) kialakulásához. Ezek az előembernek nevezhető, sokat emlegetett neandervölgyiek (mindig a régészeti lelet helye lesz a „keresztapa") vagy kétszázezer évnyire léteztek.
Megfigyelhető, ahogy itt még százezres „pontossággal" kell dobálóznunk, mikor ma az is bajt okoz, hogyha a gyorsvonat öt percet késik. A kőkorszakok meg a bronzkor, mivel a földi társadalmakban nem egyszerre léptek fel, még pontatlanul jelölhetők, ám minden újabb ásatási eredmény egyre pontosabbá teszi a kronológiánkat, ahogy régi tudósok görög szóval ezt elnevezték. Az írott történelem sávjában is akad még elég pontatlanság és bizonytalankodás, ám ez már az igazi dátumok világát vezette be: az idő, itt mint valami idomított oroszlán, bejött a mi arénánkba, futkos, kitör, de el nem szabadul.
Hatalmas, ebből fakadó energiák vezetik a világot, amióta az ember – nem ura, csak ismerője lett az időnek. Az időt kicsit kincs mivoltában is érdemes megbecsülni.
Megjelent a Cimbora 2000/1-es számámban
Járt-e a fáraó a parókián?
Kard, kalapács, kalamáris
Nem valószínű, hiszen, mikor fáraók voltak, még nem voltak parókiák! Ám nem ez az egyetlen oka annak, hogy nem lehetséges és mégis lehetséges valamely kapcsolat köztük.
Mert mi a város? A város emelet
Kard, kalapács, kalamáris
Minden másnál korábbi lelete a régészetnek (idegen szóval: archeológia), az eleddig feltárt emberi településmaradványok közül az első Jerikó. Ennek a városnak a maradványai, szinte jelképesen, egy kútszerű, kerek idomú építmény köré csoportosulnak: íme „az idők kútja”!
Könyvből vagyon
Kard, kalapács, kalamáris
Vannak örökölt, tehát öröknek, megoldhatatlannak látszó problémák a könyvek sorsa, az olvasás körül. Közel kétezer éve fogalmazta „elmés mondássá” Plinius, miszerint nincs olyannyira rossz könyv, hogy valami haszna mégis ne lenne; aztán pár könyves szempontból is viharos, üdvös és lehangoló évszázad után, úgy nézett ki a dolog hogy: „Hajdan a könyvek ritka volta ártott a tudományok haladásá nak, ma túlságos tömegük az, mely megzavar és megakadályozza az önálló gondolkodást.” (Weber)
Írva pedig szomorú dolgok vannak
Kard, kalapács, kalamáris
A felnőttek legyintenek: hogyha bekapcsolja az ember a tévét, csupa erőszak, rablás, verekedés, gyilkosság. Majdnem minden krimi – egy nagy detektívregény a világ folyása, hogyha a mai filmek „képeskönyve” után indul az ember.