Archívum ARCHÍVUM Facebook Link Fej shape shape shape shape shape
Farkas Kinga

Farkas Kinga

A Pál utcai fiúk vidéki változatát éltük…

Beszélgetés Kiss Ottóval

Közelképben

„Amikor gyerekkönyvet írok, egy kicsit én is gyerek leszek megint, és gyereknek lenni jó, még ha abban a korban ez nem is tűnik mindig így” – Kiss Ottóval 2005-ben beszélgettünk Sepsiszentgyörgyön.

A Pál utcai fiúk vidéki változatát éltük…
Kiss Ottó, József Attila-díjas költő, író. 1963-ban született, 1996 óta publikál • Kép forrása: irodalmijelen.hu

– Gyermekeknek, kamaszoknak szánt verseidet, írásaidat olvasva kiderül: könnyedén vissza tudsz lénye­gülni a gyermekkor csodás, de olykor bi­zony igencsak erőt próbáló időszakába. Hol, mikor születtél, mennyire volt kalan­dos a te gyermekkorod?

– Battonyán születtem 1963. október 10-én. Battonya akkor nagyközség volt, ma kisváros, az 1989-es rendszerváltás utáni években kapta vissza egy­kori városi rangját. Bár most csak mintegy hatezren él­nek ott, az én gyerekkorom­ban körülbelül tízezren lak­ták. Az ország délkeleti csücskén, közvetlenül a mai magyar-román határ ma­gyarországi oldalán helyez­kedik el, alig harminc kilométerre Aradtól. Ha gyerek­ként szép időben felmásztam egy nagyobb fára vagy a górénk tetejére, elláttam a Vilá­gosi-hegyekig, és ez nagy élmény volt ne­kem, alföldi gyereknek, akit mindig csak a sík vidék vett körül. De azért az Alföld is szép tud ám lenni, legalábbis nekem szép. Ha megáll az ember egy nagy puszta közepén a csilla­gos nyári ég alatt, rettenetesen nagy tud lenni benne a szabadság érzése, de azt is azonnal megérti, hogy valójában milyen pici pont is ő a hatalmas világban. Battonyát többségben magyarok lakják, ám vannak szerbek, ro­mánok, és néhány német, sőt bolgár család is. A mi utcánkban, az Ady Endrében minden nációból volt néhány gyerek, de nyugodt szívvel mondhatom, soha fel se merült ben­nünk semmiféle nemzetisé­gi kérdés, azt se tudtuk, mi az. Ott egyébként ma is bé­kében megvannak egymás közt az emberek. A kérdésed lényegére visszatérve: én a hetvenes években voltam kiskamasz, a Kádár-diktatú­ra úgynevezett puha idősza­kában. Akkor már gyakorlati­lag mindent lehetett, kivéve bármiféle megjegyzést tenni a Magyarországon négy év­tizedig „ideiglenesen” állo­másozó szovjet csapatokra. De hát minket, gyerekeket, abszolút nem érdekelt a poli­tika, szeptembertől iskolába jártunk, mint más rendes gyerek, ám a téli és nyári szünetek fantasztikus élményeit soha nem cserélném el egy nagyvárosi gyerek élményeire. Az én szüleim mezőgazdaságból és állattenyész­tésből éltek, így viszonylag sokat kellett segí­tenem a ház körül és a földeken, de a fenn­maradó időben gyakorlatilag a Pál utcai fiúk vidéki változatát éltük.

– Milyen olvasmányokon nőttél fel?

– Kisgyerekkori kedvenceim A kis vakond meg a Sicc, de emlékszem a Mosó Masa mo­sodájára is. Az első igazi regényt, amit a kö­telező olvasmányok mellett szabad akara­tomból választottam, tizenegy évesen olvas­tam el. A Delfin-sorozat egyik darabjaként jelent meg, címe: A fehér törzsfőnök. Feltételezhetően nem volt túl nívós mű, nekem vi­szont akkor nagyon tetszett, mert alighogy bele­kezdtem, megtörtént bennem a varázslat. A regény nagyon messzire elvitt, egészen Mexikó tájaira, ráadásul még az időben is visszavitt, egészen a 19. század elejéig, és mindezt úgy tette, hogy a valóság­ban nem is kellett mennem semerre. Igazából akkor ér­tettem meg, milyen remek találmány a könyv. Attól kezdve rendszeresen olvastam a Delfin-sorozat darabjait, és persze mást is, mindenféle indiánregényeket, úti beszámolókat, fantasztikus könyveket – szinte mindent, ami a kezembe került. Voltak köztük színvonalasak és kevésbé színvona­lasak; volt, amelyiket untam, volt, amelyik nagyon tetszett. Véleményem szerint ilyen korban még majdnem mindegy, mit olvas egy gyerek, csak olvasson. Úgyis csak azokat a könyveket fogja szeretni, amelyek valamilyen módon közel állnak hozzá, megérintik. De ha valaki sokat olvas, később önmagától választ színvonalasabb munkát. Amikor már nem elégítik ki a gyengébben megírt művek, igé­nyesebb lesz, megtanul szelektálni. Persze nem baj, ha ebben segítségére vannak a szülök, a barátok, vagy akár egy ilyen lap is, mint ez.

– Cimbora-olvasók ismerik már a Csil­lagszedő Máriót, múlt évfolyamunkban bőven közöltünk szemelvényeket a verseskötetből, melyet 2003-ban a Magyar írószövetség az ifjúsági könyvek kategó­riában az Év Könyvének választott. Most új ifjúsági regényedet közöljük folytatá­sokban a lapban. Miért tartod fontosnak azt, hogy gyermekeknek írj?

– Ezt a kérdést még nem tettem fel ma­gamnak, így aztán a választ sem igazán tu­dom. Az viszont biztos, hogy amikor gyerekkönyvet írok, egy kicsit én is gyerek leszek megint, és gyereknek lenni jó, még ha abban a korban ez nem is tűnik mindig így. Részben tehát ilyen önző érdekek vezérei­nek, de az is igaz, hogy mindkét felnőtteknek szóló regényem, illetve novellásköteteim kapcsán leírták a kritikusok, hogy jó érzékem van a gyerekfigurákhoz, a gyerekkori érzésvilág kife­jezéséhez. Hát, ha már így van, gondoltam, miért ne ír­nék gyerekeknek.

• Forrás: libri.hu

• Forrás: libri.hu

– Egy pszichiáter szerint a gyermek születése pillanatában magában hordozza az egész világot, aztán ahogy növekszik, fejlődik, mindez csak egyre szűkül, körbeveszik a korlátok. Vagyis a szerzett ismeretek szűkítik a látókört, az igazi tudást. Mi a véleményed erről?

– Hogy nem teljesen idegen tőlem ez a megállapítás, arra éppen a Csillagszedő Márió vagy a most ősszel megjelenő gye­rekregény, A terepasztal lovagjai a bizonyí­ték. Szimpatikus gondolat, és mint minden­ben, valószínű, ebben is van igazság. Véle­ményem szerint azért ennél kicsit árnyaltabb a kép. Azt nem igazán hiszem, hogy a meg­szerzett tárgyi tudással, lexikális ismeretekkel alapvetően csorbulna az az őseinktől át­öröklött látásmód, amellyel a világot jobb pil­lanatainkban képesek vagyunk szemlélni. Mindössze arról lehet szó, hogy a gyerekkori, később a felnőttkori elvárások, az érvénye­sülés, a megfelelés kényszere háttérbe szo­rítják ezt a fajta szemléletmódot. És persze mindaz a „teher”, amelyet az ember a társa­dalmi beilleszkedése során kénytelen-kellet­len elsajátít, tulajdonképpen az egész kultúra: az ismeretek, értékek, viselkedési modellek és sémák, szellemi és érzelmi beidegződé­sek, szokások és hiedelmek. De hogy valahol mégis megmarad bennünk ez az alapvető tudás, arra a legjobb bizonyíték, hogy a gye­rekkori szemléletmód időskorban visszatér. Ilyenkor újra képesek le­szünk a lényeget látni, újra egyre jobban figyelünk az egészre, és egyre jobban hát­térbe szorulnak a részletek. Közvetlenül a halál előtt pe­dig az ember éppen olyan védtelen és kiszolgáltatott lesz, akár egy csecsemő.

– Mi a véleményed a kortárs magyar gyermek­irodalomról? Kik azok a szerzők, akiket olvasásra ajánlanál?

– A szocializmusnak ne­vezett évtizedekben kitűnő „felnőtt” íróink ír­tak jobbnál jobb gyerekkönyveket, Mándy Ivántól Nemes Nagy Ágnesen vagy Pilinsz­kyn keresztül Kányádi Sándorig sok nevet le­hetne sorolni. Közülük többen kényszerű okokból fordultak a gyerekirodalom felé, mivel a diktatúra bizonyos időszakaiban más megszólalási lehetőségük nemigen volt. Raj­tuk kívül azonban a gyerekirodalomra, vagy a gyerekirodalomra is szakosodott írók műhe­lyéből kerültek ki nagyon jó kötetek. Ilyen szerző Lázár Ervin vagy Csukás István, de a már elhunytak közül is többen, Weöres Sán­dor vagy Janikovszky Éva, akit még nekem is szerencsém volt személyesen ismerni. Az ezt követő időszakot Magyarországon elsősor­ban Békés Pál és Petőcz András neve fémjelzi, sze­rencsére ők ma is aktívak. És ami talán még örvendetesebb: az utóbbi néhány évben megszaporodtak a hatvanas-hetvenes években született kortárs írók gyerekkönyvei is. Annyi kitűnő, a felnőtt irodalomban már bi­zonyított író fordult a gyerekirodalom felé, hogy felsorolni is nehéz őket. Kiváló köny­veket írt például Szijj Ferenc, Darvasi László, Háy János, Tóth Krisztina, Szilágyi Ákos, Kovács András Ferenc, Varró Dániel és Lackfi János. Legutóbb pedig Péterfy Gergely és Orbán János Dénes csatlakozott a csapat­hoz. Orbán János Dénes könyvét, a Búbocskát egyébként éppen most olvasom, és – ahogy a fentiek köteteit is – nyugodt szívvel ajánlom gyereknek, szülőnek egyaránt.

Nyáron a Nap olyan önzetlen,
úgy osztogatja a barnaságot,
mint én az óvodában a vajas kiflit.
Az uzsonna, tudom, sohasem fogy el,
mert anya mindennap beletesz
valami finomat a táskámba.
De félek, hogy a Nap egyszer teljesen kifehéredik.
(részlet a Csillagszedő Márióból)

Megjelent a Cimbora 2005/6-os számában 

 

A nyelv szépsége, gazdagsága növekedjen a gyermekben...

Farkas Kinga

A nyelv szépsége, gazdagsága növekedjen a gyermekben...

Beszélgetés Kányádi Sándorral

Közelképben

„Egyik kedvenc hasonlatommal élve: a vers olyan, mint a lábbeli. Lelki lábbeli. Éppen ezért mondom, amikor megkérdezik tőlem, hogy hogyan kell mon­dani ezt vagy azt a verset, a válaszom, hogy úgy, ahogy a lábbelit hordod: mindenki a saját lelki tyúkszeme, lúdtalpa szerint.” – Kányádi Sándorral 2011-ben beszélgettem Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégiumban tartott Derűs irodalomóra után.

Read More
Mesébe illő valós élmények

Kiss Judit

Mesébe illő valós élmények

Beszélgetés Fodor Sándorral

Közelképben

„Ledobta kalapjáról a gyöngyvirágot, kibújt az odúból, és addig keresett, amíg egy kicsi csalánlevélkét talált. Azt tűzte a kalapja mellé. – Most már vége a netovább­nak és én gonosz vagyok – csapta a fejére a kalapot. Összevonta a szemöldökét, ahogy a gonosz törpéhez illik, és elindult a patakra.”

Read More
Elmerészkedni a szakadék széléig és ott megállni...

Farkas Kinga

Elmerészkedni a szakadék széléig és ott megállni...

Derűs irodalomóra Dóka Péterrel

Közelképben

„Amikor A kék hajú lányt írtam, nagyon dühös voltam: úgy éreztem, én már nagyon nem akarok több olyan gyermek­könyvet olvasni, amelyik szóvirágok segítségével kapirgálja a felszínt. Ennek épp az ellenkezője volt a szándékom: komoly dolgokról mesélni – ami nem is működött, amikor hangzatosan próbáltam megírni” – 2014 áprilisában Dóka Péter volt a Derűs irodalomóra vendége Sepsiszentgyörgyön.

Read More
Versbújócskák, avagy a kifejezés próbái

Farkas Kinga

Versbújócskák, avagy a kifejezés próbái

Beszélgetés Kovács András Ferenccel

Közelképben

„A vers számomra, akárcsak a zene, empátiát és érezni tudást, keresést és nyitottságot is jelent. Fölfogni, megragadni, s olykor a szívünkkel is megérteni vala­mit mindabból, amiben létezünk ebben a csodálatos és titokzatos mindenségben...”– Kovács András Ferenc a Cimborában

Read More