Archívum ARCHÍVUM Facebook Link Fej shape shape shape shape shape
Farkas Kinga

Farkas Kinga

A nyelv szépsége, gazdagsága növekedjen a gyermekben...

Beszélgetés Kányádi Sándorral

Közelképben

„Egyik kedvenc hasonlatommal élve: a vers olyan, mint a lábbeli. Lelki lábbeli. Éppen ezért mondom, amikor megkérdezik tőlem, hogy hogyan kell mon­dani ezt vagy azt a verset, a válaszom, hogy úgy, ahogy a lábbelit hordod: mindenki a saját lelki tyúkszeme, lúdtalpa szerint.” – Kányádi Sándorral 2011-ben beszélgettem Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégiumban tartott Derűs irodalomóra után.

A nyelv szépsége, gazdagsága növekedjen a gyermekben...
A képeket Kispál Ágnes Evelin készítette 2011. január 21-én a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban

– Nagygalambfalván született 1929. május 10-én, egy napon egy kutyakölyökkel és egy kancacsikóval gazda­ságukból. A két állat végigkísérte gyermekkorát, amely, ahogy életrajzából megtudhatjuk, leginkább munkával telt...

– Korán árvaságra jutottam, tizenegy éves korom­ban meghalt édesanyám. Nagyon sokat dolgoztam, segítettem édesapámnak a gazdaságban. Én Szent Mi­hály napkor kezdtem iskolába járni, Szent György napkor már abba is hagytam. Elvégeztem három ele­mi osztályt a nagygalambfalvi református iskolában, egy évet jártam román iskolában, és akkor jött a bécsi döntés. Ebből az időszakból arra emlékszem, hogy mindig kiállítottak a sarokba, mert későn mentem is­kolába. Előbb enni kellett adni a lovaknak, ki kellett hányni a trágyát. És akkor jött a hosszú és súlyos be­tegség: két éven keresztül volt tüdő- és mellhártya-gyulladásom. A székelykeresztúri orvos azt mondta, a gyermeket hosszú ideig nem lehet fizikai munkára fogni. Ekkor éreztem először, hogy fölösleges vagyok. Az orvos kérdezte édesapámtól: „Esze van?” „A tiszteletes úr azt mondja, hogy van.” „Akkor adják kollé­giumba!” Befektettek a szekér derekába, a sarjához. Az úton, ahogy jöttünk haza, édesapám hátrafordul, és kérdezi: „Elmész a kollégiumba?” „El!” „Megállod a helyedet?” „Meg!” „Négy sarka van a világnak, olyan pályát válassz, amilyent szeretnél, hogy ha meg­halok, engem ne átkozz, hogy ez is lehettél volna, meg az is lehettél volna…” így kerültem a székelyudvarhelyi kollégiumba.

A kollégium első évében száztizenhat órát a be­tegszobában töltöttem. Ez meg is látszott a bizonyít­ványomon, félévkor megintettek matematikából. Édesapám megjelent a kollégiumban kikent ba­kanccsal, fehér inggel: „Nem erről volt szó, öltözz, megyünk haza!” Kimentem a szekrényemhez, el­kezdtem pakolni. Akkor jött Tóth Béla tanár úr, la­tin-magyar szakos tanár volt, aki minden dolgoza­tomra azt írta: tartalom jeles, helyesírás elégséges, kül­ső alak elégtelen. Mondom neki: „Tanár úr, tisztelet­tel jelentem, az édesapám azt mondta, haza kell men­nem az intő miatt.” „Hol van édesapád? Küldd fel hozzám!” Meggyőzte édesapámat, hogy maradhas­sak, ezzel jött vissza: „Na, vissza mindent, de aztán többet ilyen elő ne forduljon!” így maradhattam a kollégiumban, így maradhattam a pályán. Amikor Tóth tanár úr olvasta a jegyeimet, mindig hozzátette: ahogyan ez a bizonyítvány elégséges, éppúgy lehetne színjeles is – de Kányádinak lóg egy deszkája! Nem értettem akkor, mit jelent, csak sejtettem, de később, harminc év után megkérdeztem tőle, és akkor el­mondta, hogy azt, hogy valakinek több van egy ke­rékkel vagy kevesebb!

– Sándor bácsinak gyermekkorában a Biblia és Pető­fi Sándor összes versei voltak az olvasmányai. Még ki volt nagy hatással a fiatal Kányádi Sándorra?        

– Igen, az volt nálunk a házban a könyv. És a min­den évben esedékes kalendárium. Én például József Attiláról tizennyolc éves koromban hallottam először, 1946–48 táján. József Attila akkor még alig tíz éve halt meg, még kellett érlelje az idő a halhatatlanságig. Közben volt háború, és sok minden.... aztán beke­rült a könyvekbe, és ő lett a szocializmus épülésének nagy magyar proletár költője. 1950-ben, tizenkilenc évesen az iskolában megtanultam a Munkások című versét, mai napig egyik kedves versem ez:

József Attila: Munkások
Forgolódnak a tőkés birodalmak,
csattog világot szaggató foguk.
Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak
s mint fészket ütik le a kis falut.
Egy nyál a tenger! Termelő zabálás, –
kis, búvó országokra rálehel
a tátott tőke sárga szája. Párás
büdösség-felhő lep bennünket el. (...)

Ezen lehet ma mosolyogni, azt mondani, hogy ide­jétmúlt… Én azt mondom, hogy most is így van. Azután a háború idején egy évig kimaradtam az is­kolából, édesapám odavolt a hadikórházban. Úgy gondolták akkor, a gyermek segítsen otthon, ne urizáljon az iskolában. Egyszer csak jött egy vöröske­resztes levelezőlap, ennyi állt rajta: „Sándor fiam, ha tudsz, menj iskolába.” Hazajött aztán édesapám, én meg visszamentem tanulni. Különböző iskolákba kerültem, mert az iskolák sorra megszűntek. A negyedik osztályos gimnáziumi vizsgát letettem magánúton, végül a fémipari szakkö­zépiskolában végeztem, ott érettségiztem le vén fejjel, huszonegy évesen.

– És itt találkozott Páskándi Gézával is, aki az iskolai faliújságba írt verseit felfedezte?

Páskándi Géza (Szatmárhegy, 1933–Budapest, 1995) költő, író, drámaíró. Majtényi Erik (Temesvár, 1922–Bukarest, 1982) költő, író, szerkesztő, műfordító.

– Igen, megjelenik egy tizenhét éves, pattanásos arcú fiú, Páskándi Géza, akit Majtényi Erik fedezett fel. „Páskándi vagyok, a költő, remélem, ismersz, az Utunkban futottam be.” Nem tudtam, mit jelent befut­ni, Majtényit 1948-ban, az Ifjúmunkás indulásakor ki­nevezték főszerkesztőnek, ő meg egy tehetségkutató körúton felfedezte a gimnazista Páskándi Gézát, és el­vitte szerkesztőnek „Szeretnél megjelenni a Költői próbálkozásban? Én szerkesztem. Jó, mi?” Mondom, én nem szeretnék megjelenni a tehetségtelenek közt, akiknek írnak egy-két biztató szót. Ilyeneket írt Páskándi: „Olvasson naponta öt sor Adyt és tíz sor Páskándit!” „Akkor szeretnél a kultúraoldalon megje­lenni? Én szerkesztem, jó, mi?” A következő találko­zásunkkor rendelésre íratott velem egy verset: aratási békeverset kért. Megmondta, hogy ti­zenkét sor lehet, és a szótagszámot, vala­mint a rímképletet magam választhatom. Meg­írtam a verset: Benövi a futóárkot a búza... – kérdi erre ő, mi az a futóárok? Mondom, a lövészárok mel­lékága. Kihúzza erre a futóárkot, és beírja, hogy lö­vészárok. „Ne javíts bele a versembe!” „Ez az úzus!”, „Úzus ide, úzus oda, az én versembe ne javítson bele senki!” Ezt a szót, az úzust tanultam tőle, ő meg tőlem a futóárkot.

Így kezdődött, én körülbelül ekkor kerül­tem Temesvárra, a műegyetemre. Négy ember tanul­hatott tovább, a tanulmányi eredmény szerint. Sze­rencsém volt, mert én matematikából gyönge voltam, de a legjobb matematikus az érettségi előtt három nap alatt megtanította a matematika legegyszerűbb mód­szereit. Az érettségikor a legegyszerűbb tételeket vá­lasztottam, ő a legnehezebbet, mert ki akarta vágni a rezet. Egy óra állt rendelkezésünkre, ő nem tudta be­fejezni, én igen, és az enyém tízes lett. Így jutottam be a négy továbbtanulóval Temesvárra. Ott azonban ha­talmas csalódást okoztam a matematikatudásommal.

Eljöttem Kolozsvárra, és beiratkoztam a színművé­szeti egyetemre. Fél évig jártam ide, de alkalmatlan­nak tartottam magam, nem tudtam énekelni. Ott­hagytam a színit, de még statisztáltam egy darabig a színháznál. Volt ott egy csodálatosan szép színésznő, Bara Margit, és az volt a szerepem, hogy két amerikai katonával együtt kiszabadítsam a lágerből. Adtam neki egy tábla kellékcsokoládét is. Jövök le a színpad­ról, hát látom, hogy egyik barátommal csókolózik a színfalak mögött. Én szabadítottam föl, ő meg az SS-tisztet játszó színésszel csókolózott...! Összeomlott bennem egy világ. Aztán a szünetben jött Tamás Gás­pár bácsi: „Megbíztak az Irodalmi Almanach főszer­kesztésével, és hogy válasszak egy segédszerkesztőt; magát választottam, következő szünetig gondolkoz­zon!” Azt is szerettem volna, hogy a húgom is tovább­tanuljon, de apám még nem állt be a kollektív gazda­ságba, mindenünket elvitték. Munkát vállaltam hát, és én segítettem, küldtem haza a pénzt. Szerkesztő voltam az Irodalmi Almanachnak és válaszoltam Páskándi Géza verseire. Megírtam neki, hogyan kell verset írni.

– 1951–52-ben volt az Irodalmi Almanach segéd­szerkesztője, ezzel egyidőben néhány hónapig az Utunk, 1955–1960-ban a Dolgozó Nő munkatársa, 1960-tól 1990-igpedig a Napsugár című gyermeklap szerkesztő­je. A Napsugár első évtizedei mérföldkövet jelentettek, az erdélyi gyermekirodalom fénykorát.

Asztalos István (Mikeszásza, 1909–Kolozsvár, 1960) író.

– A Napsugár úgy jött létre, hogy Asztalos Pista bá­csi 1956 decemberében kapta meg az engedélyt, és ’57 január­jától már indult is az új gyermeklap. Én akkor még a Dolgozó Nőnél voltam. Azután felvettek a Napsugár­hoz napszámosnak.

Minthogy általában az irodalomnak az a dolga, hogy a nyelvet szolgálja, az anyanyelvet, mi is eszerint írtuk a gyermekverseket, meséket. A gyermeknek mindenből a legjobbat, legszínvonalasabbat kell adni. A Napsugárban közölt verseknek ez volt a lényege, a nyelv. Arthur Miller nagy amerikai író is írt gyerme­keknek, és az volt a kiindulópontja, hogy összegyűj­tötte azt a 6–700 szót, amelyet egy 7–8 éves gyermek ismerhet, egy kis szótárat készíttetett a titkárával. Azután tudatosan bővítette ezt a szókincset a gyerme­keknek szánt írásaiban, adagolta az új kifejezéseket. Mi nem hasonló tudatos módszerességgel dolgoz­tunk, hanem például hasonértelmű szavakat használ­tunk (zeng, zúg), és a cél az volt, hogy a nyelv szép­sége, gazdagsága növekedjen a gyermekben.

Versben Petőfi és Arany voltak az iránymutatóink. Itt van az ősz, itt van újra... – nincs az az ember, aki el tudja dönteni, hogy ez gyermekvers vagy felnőtt vers. És nem is az a lényeg, hanem, hogy aki olvassa, örö­mét lelje benne. Ahogyan egy író-olvasó találkozón is mindig a közönség határozza meg, hogy miről, mit, milyen stílusban beszélünk, úgy a versnél is így van. Fontosnak tartottuk, hogy nem szabad gügyögni a gyermeknek, érthetően, szépen, mívesen kell beszél­ni, gazdagítva őt.

– Ez az, amit azóta is minden, gyermekirodalommal foglalkozó szerző szem előtt tarthat: hogy nem húzha­tunk éles határt gyermek- és felnőtt vers közé. Nincs gyermekvers és felnőtt vers.

– Annyiban van, ahogyan van kicsi asztal és fel­nőtt asztal. Sőt, a gyermekeknek szánt kis asztalokat még időállóbb anyagból készítik, hogy bírja a rugdosást, és még szebben, gondosabban díszítik, festik, fa­ragják. Amikor a gyermeket egy felnőtt asztalhoz ül­tetik, és nem éri föl, párnát tesznek a feneke alá. Ez a magyarázat: vagy a szülő, vagy a tanár segít a megér­tésben. Egyik kedvenc hasonlatommal élve: a vers olyan, mint a lábbeli. Lelki lábbeli. Éppen ezért mondom, amikor megkérdezik tőlem, hogy hogyan kell mon­dani ezt vagy azt a verset, a válaszom, hogy úgy, ahogy a lábbelit hordod: mindenki a saját lelki tyúkszeme, lúdtalpa szerint. Az édesanya, amikor lábbelit vesz a gyermeknek, s kivált, ha jó anyagból veszi, akkor egy­két számmal nagyobbat vesz, hogy tudjon belenőni. Az igazi vers olyan, hogy életetek végéig, nagyanyó-, nagyapó-korotokig nőhettek bele, és soha nem növi­tek ki.

Sóhajtás
Kútnak lenni volna jó
utas-itatónak,
diófának vagy a fán
füttyentő rigónak.
Rigófüttynek volna jó,
lenni bár egy hangnak,
jönni-menni volna jó
akárcsak a harmat.

Ez a vers a németül és az oroszul megjelent köte­tem első verse. Ezek nem gyermekvers-kötetek, ha­nem verskötetek. Az egyiknek a fülszövegén is ez áll, a Kaláka is énekli.

–  Sándor bácsi gyakran mondja, amikor terveiről faggatják, hogy már nem nagyon foglalkozik írással, ez fiatal embereknek való. Az elmúlt években – többek kö­zött – írói példaképe, a nagy székely mesemondó, Bene­dek Elek emlékét ápolta. További terveiről is mesélne?

–  Benedek Elek apótól cimboraságot örököltünk és sok más egyebet is, ezért állíttattam kutat a tiszteleté­re Budapesten, Sopronban és Székelyudvarhelyen is. Még van egy tervem, egy kút a hargitafürdői Mária-forrásnál, ahol halála előtt egy héttel Petőfi, később Tamási Áron, majd Tudor Arghezi is megpihent. Ide kellene emlékművet állítani a három irodalmi mester tiszteletére, magyar, német és román nyelven.

Megjelent a Cimbora 2011/3-as számában

Mesébe illő valós élmények

Kiss Judit

Mesébe illő valós élmények

Beszélgetés Fodor Sándorral

Közelképben

„Ledobta kalapjáról a gyöngyvirágot, kibújt az odúból, és addig keresett, amíg egy kicsi csalánlevélkét talált. Azt tűzte a kalapja mellé. – Most már vége a netovább­nak és én gonosz vagyok – csapta a fejére a kalapot. Összevonta a szemöldökét, ahogy a gonosz törpéhez illik, és elindult a patakra.”

Read More
Elmerészkedni a szakadék széléig és ott megállni...

Farkas Kinga

Elmerészkedni a szakadék széléig és ott megállni...

Derűs irodalomóra Dóka Péterrel

Közelképben

„Amikor A kék hajú lányt írtam, nagyon dühös voltam: úgy éreztem, én már nagyon nem akarok több olyan gyermek­könyvet olvasni, amelyik szóvirágok segítségével kapirgálja a felszínt. Ennek épp az ellenkezője volt a szándékom: komoly dolgokról mesélni – ami nem is működött, amikor hangzatosan próbáltam megírni” – 2014 áprilisában Dóka Péter volt a Derűs irodalomóra vendége Sepsiszentgyörgyön.

Read More
Versbújócskák, avagy a kifejezés próbái

Farkas Kinga

Versbújócskák, avagy a kifejezés próbái

Beszélgetés Kovács András Ferenccel

Közelképben

„A vers számomra, akárcsak a zene, empátiát és érezni tudást, keresést és nyitottságot is jelent. Fölfogni, megragadni, s olykor a szívünkkel is megérteni vala­mit mindabból, amiben létezünk ebben a csodálatos és titokzatos mindenségben...”– Kovács András Ferenc a Cimborában

Read More
A légszomjból születő csodák költője

Farkas Kinga

A légszomjból születő csodák költője

Beszélgetés Ferenczes Istvánnal

Közelképben

„Karácsonykor születtem. Havazott.Anyám lázban játszotta Máriát.Apám ács volt. Félte a csillagot –Vállapján hozta a három király."(Karácsonyi félszonettek)  

Read More