Fekete Vince

 (Kézdivásárhely, 1965. április 7.) költő, szerkesztő, műfordító.

Felsőfokú tanulmányait 1989-1994 között a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, majd 1996–1999 közt a József Attila Tudományegyetem bölcsészettudományi karán folytatta.

1993–tól a Helikon, 1996–tól az Előretolt Helyőrség, 1999–től pedig a Székelyföld című folyóirat szerkesztője. A Cimborában 1997-től közöl verseket.

A Cimbora olvasóinak így mutatkozott be:

talan-telen és ság-ség
Azt hiszed, az vagy, akinek látod, tudod, látni, tudni szeretnéd magadat. Azt hiszik, az vagy, akinek látnak, akinek tudnak, akinek látni, tudni szeretnek. (Mellesleg: úgy tudod, hogy m... vagy, m...ul beszélsz. Kiderül – nem vagy m.... Végül is honvágyad támad R... után. Modern, személyes és megalázó helyzet.) S akkor ez most milyen -talanság vagy -telenség? Vagyis állandó keresése valami -ságnak, -ségnek, ugyanakkor valaminek, ami, jobb szó híján – nemtudom.
Legyünk fennköltek: mert ki az a fickó, aki efvé néven „fut” Szeged, Kolozsvár, Kézdivásárhely „Bermuda-háromszögében”? (Puff neki!) Illetőleg vonatozik, buszozik, stoppol család és munkahely(ek), albérletek, lakások, helységek és helyiségek között ingázva oda-vissza? És ki az a másik, aki hol valamelyik város, nagyváros „rengetegében”, hol valamelyik hazai (ozsdolai, bálványosi) rengetegben, netán a Balaton avagy a Szent Anna-tó környékén tűnik fel időnként? És aki nem azonos az előző efvével. A kérdések nyilván szónokiak és érzelmesek, alkalmasint költőiek. Görgetik maguk után, mint a gomolyagot, a továbbiakat. Mert akkor – ugye – létezik egy harmadik, egy negyedik, s ki tudja hányadik efvé is: az egyik jő, a másik nem, az egyiket szeretik, a másikat nem, az egyik iszik, a másik még az alkohol szagát sem képes elviselni; az egyik visszahúzódó, magába forduló, a másik, harmadik harsány, ripacs és elviselhetetlen tud lenni; az egyik áldott ember, thébe lehetne aprítani, a másik, negyedik kötekedő fráter, még a deszkakerítésbe is képes lenne belekötni. Az egyik – a több közül – azért, mert van a nyuszinak sapkája, a másik ugyanonnan azért, mert miért is van a nyuszinak sapkája. Ezek közül az egyik, valamelyik, verseket ír. Hogy vajon miért teszi? Mert -talan-telen, és mert inkább a ság-ség? Egy biztos: leginkább azért, mert elegük van a benne (vagy hol?) levőknek egymásból. Ennyi.
Kézdivásárhely, 1997. május 2.

Néhány, eddig megjelent kötete:

Parázskönyv; Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1995 (Előretolt Helyőrség könyvek)
Ütköző. Versek; Mentor, Marosvásárhely, 1996
A Jóisten a hintaszékből. Válogatott és új versek; Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2002 (Előretolt helyőrség könyvek)
Csigabánat. Gyermekversek; ill. Csillag István; Pallas-Akadémia, Csíkszereda 2008 (Mesevonat)
Piros autó lábnyomai a hóban. Versek felnőtteknek és gyerekeknek; Erdélyi Híradó, Kolozsvár 2008
Székelyföldi bajok és szerencsétlenségek; in: Bárka, 2009/5. sz.[1]
Védett vidék. Versek, 2003–2010; Erdélyi Híradó–Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy–Ráció, Kolozsvár–Bp., 2010 (Előretolt helyőrség könyvek)
Udvartér. Tárcanovellák. 2000–2014; Sétatér Kulturális Egyesület, Kolozsvár, 2014
Olvasólámpa; Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2015
Vak visszhang. Válogatott és új versek, 1995–2015; Sétatér Kulturális Egyesület, Kolozsvár, 2015
Ahonnan a nagy-nagy kékség. Cincogósi Elemér viszontagságai (verses meseregény); Bookart, Csíkszereda, 2016
Szélhárfa. 99+1 / haiku; Gutenberg, Csíkszereda, 2016
Piros autó lábnyomai a hóban. Versek felnőtteknek és gyerekeknek; Orpheusz, Bp., 2017
A világ újra. Válogatott és új versek. Verskeresztmetszet, 1995–2015; Pont, Bp., 2017 (Conflux)
Szárnyvonal; Magvető, Bp., 2018
Vargaváros; Magvető, Bp., 2019