Nemecsek a füvészkerti Pálmaházban – illusztráció A Pál utcai fiúk első kiadásában, 1907. Kép forrása: Wikipmedia Commons

Chateaubriand esetében a gyermekkori „háborús cselekedetek” némileg osztályszínezetet is kapnak, illetve a lovagi hagyományokhoz nyúlnak vissza. Az óceánparti Saint-Malo városában eltöltött gyermekévei alatt a barátja lett egy szintén nemesi származású fiú, Gesril, aki teljesen más nevelésben részesült, és akinek „minden meg volt engedve”. Ha egy szegényebb gyermek megszólította, az már elegendő ok volt a verekedésre. Az író így meséli el egyik emlékezetes kalandját Gesrillel:

Saint-Servanba tartottunk Gesrillel, ezt a városrészt a kereskedelmi kikötő választotta el Saint-Malótól. Ha apálykor mentünk oda, vízfolyások fölött haladtunk át, lapos kövekből emelt, keskeny átjárókon keresztül, melyeket azután újra elborított az emelkedő tenger. A bennünket kísérő cselédek elég messze leszakadtak tőlünk. Az egyik átjáró távolabbi végén két hajósinast vettünk észre, akik azért jöttek, hogy megvívjanak velünk. Gesril így szólt: „Csak nem engedjük el ezt a két nyomorultat”, s már kiáltotta is feléjük: „Vízbe, kacsák!” Emezek büszke hajósinasok lévén, nem ismerték a tréfát, és rendületlenül közeledtek; Gesril hátrált, a töltés végéhez szorultunk, ott kavicsokat markoltunk fel és dobálni kezdtük a hajósinasok fejét. Ebben a pillanatban ránk vetik magukat, mi kényszerűen hátrálunk, ők maguk is felfegyverkeznek kövekkel, és egészen az utóvéd seregünkig, azaz cselédeinkig vernek vissza bennünket. Nem a szememet találták el, mint Horatiusét, hanem a fülemet; egy kő oly erősen vágódott hozzám, hogy a bal fülem félig leszakadt, és a vállamra csüngött.

Egyáltalán nem gondoltam a fájdalomra, csupán a hazatérésre. Ha barátom csatározásaiból dagadt szemmel, összetépett ruhával érkezett meg, sajnálták, cirógatták, ápolták és átöltöztették; hasonló esetben engem mindig megbüntettek.

(François René de Chateaubriand: Síron túli emlékiratok. Osiris, Budapest, 1999. Maár Judit fordítása)

Pablo Neruda gyermekkora a múlt század elejére esik (1904-ben született); mint említettük, szülőföldje a chilei Araukánia, ez a számunkra teljesen ismeretlen, távoli, egzotikus vidék. Itt, a dél-amerikai kontinens déli csücskén, a Csendes-óceán és az Andok között, a világ szinte minden nációja képviseltette magát az őslakos indiánok leszármazottjai mellett. A gyermekek iskolába menet vagy órák után azonban itt is ádáz csatákat vívtak, a kis Pablo inkább véletlenszerűen keveredett bele ezekbe, rendszerint szenvedő félként:

Iskolatársaim azonban nem ismerték fel és nem is tisztelték bennem a költőt. Az is remek volt itt a határvidéken, hogy, akár a Vadnyugaton, nem ismerték az előítéleteket. Társaim közt mindenféle nevű akadt, Schanke, Scheler, Hauser, Smith, Taito, Serani. Egyenlőek voltunk az Aracenák, a Ramírezek és a Reyesek közt, voltak írek, Mc Gynti, lengyelek: Yanischewsky. Sötét fénnyel ragyogtak közöttünk a fa- és vízillatú araukán nevek: Melivulu, Catrileo.

A nagy, fedett szérűben olykor elkeseredett csatákat vívtunk makkal. Akit még nem találtak el makkal, nem is tudja, mennyire tud fájni. Iskolába menet teleraktuk a zsebünket munícióval. Képességeim elég gyatrák voltak, erőm semmi, ravaszságom kevés. Mindig én húztam a rövidebbet. Míg azzal szórakoztam, hogy a csodálatosan zöld és fényes, ráncos és szürke sapkájú makkokat nézegettem, és ügyetlenül próbáltam egyikből-másikból kis pipát fabrikálni (amit aztán később elszedtek tőlem), már záporoztak is fejemre a makkok.

Második évemet töltöttem az iskolában, amikor eszembe jutott, hogy felteszek egy élénkzöld színű, vízhatlan kalapot. A kalap apám felszereléséhez tartozott, csakúgy, mint a posztó malaclopója, zöld és piros jelzést adó lámpása. Ezek a holmik valóságos bűvöletben tartottak, és amint csak tudtam, már vittem is őket az iskolába. Hogy ott páváskodjam velük... Ez alkalommal kérlelhetetlenül zuhogott az eső, és így remekül kapóra jött a papagájszerű zöld viaszosvászon kalap. Alighogy a szérűre értem, ahol már háromszáz őrült rohangált összevissza, a kalap, valóban, mint egy papagáj, elrepült a fejemről. Üldözni kezdtem, és már-már el is csíptem, amikor újra fölröpült a legsüketítőbb üvöltések közepette, amit csak valaha is hallottam. Sohasem láttam többé.

(Pablo Neruda: Bevallom, éltem. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1977. András László fordítása)

Megjelent a Cimbora 2015/1-es számában