Lélekkalandozás...két keréken

„Nyolcéves koromban egy régi Steyr kerékpáron, a gyámomén, aki abban az időben Lengyelországban szolgált, és a német hadsereggel éppen Oroszországba készült bevonulni, Traunsteinben, a lakásunk alatti Taubenmarkton, egy öntudatos vidéki délután néptelenségében tettem meg az első körömet. Amint ráéreztem ennek a számomra teljesen új mozgásformának az ízére, rögtön kikerekeztem a Taubenmarktról a Schaumburgerstrassén át a Stadtplatzra, hogy a plébániatemplom körül tett két vagy három kör után arra a vakmerő és, amint már órákkal később nyilvánvalóvá vált, végzetes elhatározásra jussak, hogy az általam, mint hittem, már szinte tökéletesen uralt kerékpáron felkeresem a harminchat kilométernyi távolságra levő Salzburg közelében, sok kispolgári szeretettel ápolt virágoskertjében élő és vasárnaponként finom rántott húst sütő Fanny nénémet, aki első utam legmegfelelőbb céljaként tűnt fel előttem, és akinél, a mutatványom iránti abszolút csodálat bizonyosan nem túl rövid időszakát követően, úgy gondoltam, teleeszem és kialszom magam. (...) Anélkül, hogy egy árva szót is szóltam volna bárkinek, aki a dologban illetékes volt, kerékpárra szállva, légiesen fennkölt hangulatban hagytam el a Stadtplatzot, hogy végül az úgynevezett ligetben, majd a szabad természetben Salzburg irányába kerekezzek. Bár még túl kicsi voltam ahhoz, hogy tényleg a nyeregben üljek, így hát, mint minden kezdőnek, aki túl kicsi, a váz alatt kellett átdugnom a lábamat, hogy pedálra lépjek, sebességemet szemlátomást növeltem, és az, hogy folyamatosan lejtős úton haladtam, csak fokozta élvezetemet. Bárcsak az enyéim tudnák, mit értem el máris, egy előzőleg semmivel sem jelzett elhatározás révén, gondoltam, bárcsak láthatnák, és csodálhatnák! (...) Ha az egyenes szakaszokon becsuktam a szemem, a győztesek boldogságát ízlelgettem. Titkon egyetértettem nagyapámmal, ezen a napon eddigi életem legnagyobb felfedezését tettem, létezésemnek új fordulatot adtam, alkalmasint a kerekeken való mechanikus előrehaladás döntő fordulatát. Így találkozik tehát a kerékpáros a világgal: felülről! Tovaszáguld anélkül, hogy lábával érintené a talajt, kerekeket hajt, ami majdnem azt jelenti: én vagyok a világ ura. Példátlanul magasztos érzéssel értem el Teifendorfot, amely serfőzdéjéről híres. Rögtön ezután le kellett szállnom, és tolnom kellett gyámom kerékpárját. Megismertem a kerékpározás kellemetlen oldalát. Az út hosszúra nyúlt, felváltva számoltam a szegélyköveket és az aszfalt repedéseit, eddig nem vettem észre, hogy jobb lábamon a harisnyát olajjal maszatolta össze és cafatokra tépte a lánc. (...) Talán tüdőlebenyeim nem bírják már erővel Salzburgig? Felpattantam a kerékpárra, és beletapostam a pedálba, most inkább kétségbeesésből és becsvágyból, mint elragadtatásból és lelkesedésből vettem fel a jól ismert versenyzőtartást, hogy tovább tudjam növelni a sebességet. Strass után, ahol már lehetett látni Niederstarasst, elszakadt a lánc, és könyörtelenül a hátsó kerék küllői közé gabalyodott. Az út menti árokba katapultáltam. Kétségkívül ez volt a vég. Felálltam és körülnéztem. Senki nem vett észre. Túl nevetséges lett volna, ha rajtakapnak ezen a végzetes fejesugráson. Felemeltem a kerékpárt, és megpróbáltam kihúzni a láncot a küllők közül. Olajtól és vértől maszatosan, a csalódástól remegve abba az irányba pillantottam, amelyikben Salzburgot sejtettem. Végülis már csak tizenkét vagy tizenhárom kilométert kellett volna legyűrnöm. Csak most jutott eszembe, hogy egyáltalán nem tudom Fanny néném címét. Soha nem találtam volna meg a házat a virágoskertben. Ott álltam, és irigyeltem az automobiljaikban és motorkerékpárjaikon elhaladókat, akik egyáltalán nem vettek tudomást balszerencsés létezésemről. (...) Világos volt számomra: arra gondolni sem lehet, hogy hétfőn iskolába menjek. Engedély nélkül és a legalávalóbb módon odébbálltam, és ráadásul a gyámom kerékpárját is tönkretettem. Egy ócska romot toltam. (...) Az összes eddigi vétségem és bűnöm semmi sem volt ehhez képest. Iskolakerüléseim, hazugságaim, mindig mindenhol újra felállított csapdáim, mint mindig, ártatlannak tűntek új vétkemhez vagy bűnömhöz képest. Bűnözői pályafutásom veszélyes fokára jutottam. (...) Gondolataimat folyton a megbocsáthatatlan szó határozta meg. Mit ért, hogy zokogtam, és átkoztam magam? Szerettem anyámat, de nem voltam kedves fia, velem semmi nem volt egyszerű, minden tőlem eredő bonyodalom meghaladta az erejét. Kegyetlen voltam, aljas voltam, alattomos voltam, és ami a legrosszabb, agyafúrt voltam. Undorral töltött el, ha magamra gondoltam. Bárcsak otthon a vállának támaszkodva érezhetném boldogan a lélegzését, amikor Tolsztojt vagy valamelyik másik kedvelt orosz regényét olvassa, gondoltam.”

(Thomas Bernhard: Önéletrajzi írások. Budapest, 2007. Sarankó Márta fordítása)