Louis-Ferdinand Céline-nek (1894–1961) hazájában, bár a 20. század talán legnagyobb francia regényírója, nem állítanak szobrokat, nem jelöli emléktábla az épületeket, ahol hosszabb-rövidebb ideig lakott, alkotott, nem neveztek el róla könyvtárakat, általános iskolákat, utcákat vagy tereket. Egyszerű magyarázata van ennek: Céline a francia irodalom engedetlen rosszfiúja, olyan fekete bárány, mint amilyenből az általános iskola szinte kivétel nélkül minden osztályában találni egyet-egyet.

Talán ti is ismertek hasonlót, a ti osztályotokban is van néhány gézengúz, aki mindig az ellenkezőjét cselekszi és mondja, mint amit kell, illik, szabad, és aki időnként úgy kiviseli magát, hogy a tanároké mellett még az osztálytársak ellenszenvét is kivívja.

Louis-Ferdinand Céline, az író, néhányszor igazán ocsmány módon kiviselte magát, olyannyira, hogy ezért személye még most, halála után is szégyenpadra van utasítva. Regényeit azonban lankadatlanul olvassák, csodálják vagy éppen utánozzák. Zsenijét senki nem vonja kétségbe. Halál hitelbe című regényében Párizsban töltött, viszontagságban, nélkülözésben gazdag gyermekkoráról (is) mesél, szinte elviselhetetlenül tömény öniróniával. Természetesen nem mint gyermeket emlegeti önmagát (ugyan, mi ez az urizálás?), ő csak egy párizsi szegény kölyök, egy anyaszomorító. Az alábbi részlet egyik iskolai vizsgáját meséli el, amelyet akár sikeresnek is minősíthetnénk, ha nem csupán a tanár jóindulatán múlna ez a „siker”.

A vizsga napján anyám becsukta a boltot, szeretett volna a segítségemre lenni. A Saint-Germain-en-l’Auxerrois melletti elemibe kellett mennem, egyenesen a nagyterembe. Útközben végig azt mondogatta, hogy csak bízzak magamban. Ünnepélyes volt a pillanat, eszébe jutott Caroline, amire megint csak pityeregni kezdett...

A Palais Royalhoz érve elmondatta velem a Meséket és a megyék egész listáját... Pontosan nyolckor ott álltunk a rácsos kapu előtt, a feliratkozás következett. Mindenkit gondosan kiöltöztettek, a kölykökön látszott, hogy meg is mosakodtak. de azért rettentő idegesek voltak, éppúgy, mint az anyukák.

Tollbamondással kezdődött, aztán jöttek a feladatok. Nem volt nagyon nehéz, erre emlékszem, csak le kellett másolni. Olyanokkal vizsgáztam együtt, akik az előzőn, az őszin nem mentek át. A legtöbbnek tragikus volt a helyzete... Mert ki akarna inasnak állni?... A szóbelin szerencsém volt, egy testes férfi volt a vizsgáztatóm, az orra teli szemölccsel. Széles csokornyakkendőt viselt, olyant, mint Arthur bácsi, pedig nem is volt művész.... Patikus volt a rue Gomboust-ban. Két kérdést tett föl, növényekkel kapcsolatosakat... Semmit sem tudtam... Ő válaszolt saját magának. Zavarba jöttem. Erre megkérdezte, mekkora a távolság a Nap és a Hold meg aztán a Föld között, és hogy a másik oldalán... Nem mertem belevágni. Mással próbálkozott. Az évszakokra vonatkozó kérdésre már tudtam valamit mondani. Általánosságokkal feleltem... Igaz, nem volt valami szigorú... Az összes válaszomat ő fejezte be helyettem.

Végül azt a kérdést tette föl, hogy mit csinálok majd, ha megkapom a bizonyítványomat.

– Kereskedő szeretnék lenni – mondtam gyáván.

– A kereskedés kemény munka, kisfiam! – ezt felelte. – Talán várnia kellene vele!... Talán még egy évet!...

Biztos nyápicnak talált... Azt hittem, megbuktat... Arra gondoltam, hogy ha hazaérünk, megint kitör az égiháború... Elszédültem... Úgy éreztem, mindjárt összeesem... majd kiugrott a szívem... Megkapaszkodtam... Az öreg látta, hogy kifut belőlem a vér...

– Nem! Nem, kisfiam! – mondta. – Nyugodjon meg! Nincs jelentősége! Átengedem! Beléphet az élet kapuján! Ha már annyira vágyik rá!

Egy padra ültem le, kissé odébb, a fal mellett... Rettenetesen izgultam. Az járt a fejemben, vajon nem kegyes hazugságról van-e szó... Hogy lerázzon. Anyám a templom előtti téren maradt, ott várta az eredményeket...

Még nem mindenki végzett... Néhány kölyök még hátravolt... Most már láttam őket. Belőlük is szakadt, az asztal fölött, a vallomás... Franciaország térképe, a kontinensek...

Amióta elhangzottak az élet kapujáról szóló szavak, úgy néztem szegény kis sorstársaimra, mintha még sohasem láttam volna őket... Mind rettegett a bukástól... egészen hozzátapadtak az asztalhoz, rángatóztak, mint a csapdába esett állat.

Ez volna az élet kapuja? Azon igyekeztek mind most, ebben a szent pillanatban, hogy ne legyenek többé gyerekek... Az arcukat próbálgatták, férfinak akartak látszani... 

Hasonlítottunk egymásra, így köpenyesen, ők is olyanok, mint én, belvárosi kiskereskedők, szabók, bazárosok... Mind nyápicak... Folyton tátva maradt a szájuk, lihegtek, mint a kiskutyák, ahogy felelni próbáltak az öreg kérdéseire...

A szülők a fal mellett ácsorogtak, onnan figyelték a pereputtyukat... Folyton a kölyköket bámulták, de olyan izgatottan, mintha le akarnák csapni a fejüket.

A fiúk meg folyton melléfogtak... Mentek szépen össze... Az öreg viszont fáradhatatlan volt... Felelt ő mindenki helyett... Az anyák csak irultak-pirultak... Nagy feneklések voltak kilátásban... Itt nemsokára vér folyik... Aztán egyszer csak vége lett... Már csak az eredményhirdetés volt hátra... És most következett az igazi csoda!... Átengedtek mindenkit! A tanfelügyelő fönn a pódiumon hirdette ki az eredményt... A pocakjára csüngött le a lánca, ahányszor levegőt vett, az érem egy nagyot ugrott. Néha hebegett-habogott, összetévesztette a neveket... De most már az sem számított...

(Louis-Ferdinand Céline: Halál hitelbe. Kalligram, 2006. Szávai János fordítása)