– Kell írnom egy cikket, mondom a fiamnak. – Miről? – kérdezi ő. – Nem tudom – felelem. – Kell írnod egy cikket, és nem tudod, miről? – képed el. 

Most látom, milyen messze jártál, mondom egy barátomnak. Látom a szemedben. A múlt hónap iszonyúan megpróbáltató volt számára, minden, amit biztosnak hitt az életében, megingott.

Gyermekként volt napi házimunkám. Ha éppen nem mehettem egyik barátnőmhöz se játszani, ha nem volt kedvem olvasni (akkoriban tévé nem volt, nemhogy számítógép, illetve volt tévékészülék, csak legtöbbször programot nem sugároztak), ha a házimat már befejeztem, nem is volt AKKORA nagy teher az a házimunka. De egyébként az volt, nem szerettem, vagy legalábbis hozzáfogni nem. Kónya Eszter illusztrációja

Mondom neki, a pasid az első szerelvénnyel utánad jön. Leszállok veled az első állomáson, bevárjuk. Közben kiderül, hogy emlékszik a szálloda címére. Rendben, gondolom magamban, ez még segítségünkre lehet.

Nem vagyok nagy konyhaművész, általában egyszerű, gyorsan elkészíthető ételeket rittyentek, mégis legtöbbször odavannak érte a vendégek. Talán az a titok, hogy sokféle ember tanított, sokféle embertől tudtam tanulni.

Eldöntöttem, hogy mihelyt megérkezem, bevetem magam egy fürdőbe. Igen ám, de még hajat mosni sem volt előtte időm, nemhogy szőrteleníteni.

Még ha elsőre, gyomorból azt is érezzük valamire, hogy nem, igent mondunk, aztán pedig valami közteset teszünk. Így leszünk egyre erőtlenebbek, játszmázók, sunyik, gyávák, zavarosak, irányíthatók, veszélyesek önmagunk boldogságára nézve.

Mégsem állhatok fel és sétálhatok ki csak úgy, hogy köszi, én többet nem meditálok, mert zavar az óra! Hiszen a meditáció lényege pont az, hogy megnézünk, megvizsgálunk, majd elengedünk minden felbukkanó zavaró vagy éppen kellemes tényezőt, legyen az külső vagy belső.

Mindig lesz valaki, akire rákenhetem, hogy ő volt a hibás. Például azért, hogy nem manöken lettem, az anyukám, hogy nem orvos lettem, a tanárom, hogy nem pilóta lettem, a szeretőm, hogy nem író lettem, a gyermekem, s hogy nem vagyok világsztár, a szomszédom és az összes szomszédos utca a hibás.

Amikor az ember olyan cselekvésbe, dologba fog, ami lelkesedéssel tölti el, amiben megmerítkezve megváltozik, megerősödik, megszépül, nincs ideje azon gondolkodni, hogy vajon ez a kinti világban mennyit ér. 

Örüljetek tehát azoknak a tanároknak, akik még beszélni, szépen, hangsúlyosan, értelmesen olvasni tanítanak. Bár már régimódiaknak tűnhetnek, mégis valami olyan hangot ébresztgetnek bennetek, ami egyre inkább elhalkul a virtuális kommunikáció korában: az önálló, szuverén egyén hangját.

Amikor én voltam tizenöt éves, a harmincöt éveseket már jócskán öregeknek láttam, olyanoknak, akiknek az ideje lejárt, és úgy képzeltem, most már az én időm jön.

Az embereknek különös tehetségük van gyengécske önbizalmukat még inkább megrendíteni, ezért, ha ebbe a bugyorba érkezünk, igen nagy a csapda, hogy egy beletörődő sóhajtással befészkeljük magunkat abba, hogy ennél mélyebbre már nem lehet. De lehet.