A vers a gyermekkor emlékeit és élményeit felidéző, Tücsökzene című ciklusból való, és a többi 370 társához hasonlóan tizennyolc jambikus sorból áll. A világot felfedező kisgyerek számára emlékezetes az állatokkal és a növényekkel való találkozás. A nefelejcs növénynév játékos szófejtésre, fantáziálásra ad alkalmat. Így határozza meg a verstárgy és a hozzá kapcsolódó asszociációk sorozata a versbeszéd jellegét, nem építkezik szigorú prozódiai szabályok szerint, inkább a szabadvershez áll közelebb. A költő szakít a klasszikus gyermeklírai gyakorlattal, az „egy sor-egy gondolat” konstrukciós elvvel, és a sorátvitel (enjambement) alkalmazásával természetesebbé, kötetlenebbé teszi a versbeszédet. Kettős szerepkört szán neki: a gondolatok és az érzelmek szabad áramlása mellett közvetett módon érzékelteti az élmény rendkívüli, szokatlan jellegét. Ebben a versközegben érvényesülhet igazán az alkotói szabadság, amelyre Szabó Lőrinc mindig is igényt tartott.
Miután a virág megszólítja szemlélőjét, spontán és közvetlen párbeszéd alakul ki közöttük. Nem marad el a rendkívüli helyzet hatása: a vers a tetszés és a gyönyörködés hosszan tartó élményéből építkezik. A kialakuló bensőséges viszony a szövegharmóniában tükröződik vissza: a vers három klasszikus versmondata (tirádája) biztosítja a szerkezeti egyensúlyt, eligazítva az olvasót a megértésben és a szerkezeti tagolásban. Ezzel még korántsem merül ki a választott vers poétikai értéke, további díszítő elemeket is találhatunk. A „jól hallottam ... égszín haját” szinesztézia az egymásra tevődő érzékelésmódokkal (látással és hallással) a kiváltott hatás összetett, teljes egyéniséget érintő jellegét érzékelteti. Erre utalnak más retorikai eszközök is, segítségükkel a költő tovább árnyalja a felidézett prímér élményt. A „tán a szivem szólt helyette vagy éppen a fülem” fordított cselekvésmódú megszemélyesítés a szinesztézia belső logikájához igazodva szintén az élmény, a látvány rendkívüliségét érzékelteti, már-már abszurdra hangolva a versbeszédet.
Mint vízcseppben a tenger, úgy tükröződik a versben a Tücsökzene ciklusának egész költői világa, amelynek „lírai magva a megnyugvás keresése, a zaklatott lélek vágya ..., hogy beleolvadhasson a természetbe, a lét mámorába.” (Új Magyar Irodalmi Lexikon, Bp., 1994, P-Zs).