Archívum ARCHÍVUM Facebook Link Fej shape shape shape shape shape
Farkas Kinga

Farkas Kinga

Amikor a költészet kiölti anyanyelvét

Derűs irodalomóra Lackfi Jánossal

Közelképben

„Témáimat sokszor saját gyermekeim és iskolatár­saik életéből merítem, hozzáragasztgatva az anyag­hoz saját kiskorom emlékeit. Mondhatni, iskolafo­lyosókon lesem el, mit mondanak egymásról a gyer­mekek, fiúk a lányokról, lányok a fiúkról, fiúk-lányok a morc takarító néniről vagy a szigorú igazgatóról” – Lackfi János a Cimborában.

 

Amikor a költészet kiölti anyanyelvét

Népes közönség fogadta a Cimbora Derűs iro­dalomórájának meghívottját a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében 2010. november 12-én, ezúttal azonban még a karzaton, sőt a padlón is ültek a cimbo­rák – hiába, egy jó poénért megéri a kis kényelmetlen­ség. De nemcsak remek viccek röpködtek a Lackfi Já­nos társaságában eltöltött óra alatt, hanem szó esett irodalomról, költészetről, családról... sok mindenről, ami vendégünk életét, művészetét meghatározza. Alább részleteket közlünk a találko­zón elhangzottakból:

A gyermekkor könyvek és galambok között
Lackfi János édesapja Oláh János, édesanyja Mezey Katalin.

Irodalmilag „halmozottan hátrányos helyzetű” családba születtem: édesapám író, költő, műfordító, édesanyám író, költő, műfordító. Mifelénk az írás és az olvasás is teljesen normális tevékenységnek tűnt, semmi lila gőz vagy művészi fetrengés... Általában romantikus elképzeléseink vannak, mindenki azt hi­szi, a vers születése rettentő látványos dolog: a költő bácsit megszállja az ihlet, habzani kezd a szája, mint­ha mosóport evett volna, s „telibe ihelli” a papírt... Mi szerencsére élőben láthattuk, hogy olvasni, írni éppoly értelmes emberi tevékenység, mint a kerítés­festés, a paradicsomtermesztés vagy a galambtartás, hiszen ilyesmit is műveltünk Budapest egyik külső kerületében. Édesapámat politikai rakoncátlansága miatt részben száműzték az irodalom területéről, ezért cselgáncs-edzőként dolgozott, én is tizenöt éven keresztül cselgáncsoztam, tartottam dzsúdóedzéseket. Az irodalom mellett sok ilyen földhözra­gadt, kézzelfogható dolog volt a mi életünkben, mű­helyt építettünk, kertet rendeztünk, komposztot gyűjtöttünk, barkácsoltunk, kopácsoltunk. Másfelől viszont látszott, hogy a könyv nem holmi sormintás tapéta a falon, nem is hőszigetelés: tízezer kötetes könyvtárunk volt, és állandóan akadt, aki leemelje valamelyik művet a polcról. Meg is tudtam kérdezni, mit érdemes olvasni, mit nem, volt, aki tanácsot ad­jon. Éppúgy bújtam a romantikus kalandregényeket, Dumas-t, Scottot, Dickenst, Hugót, Vernét, mint az oroszokat, Tolsztojt vagy Csehovot, netán a magyar parasztregényeket, Veres Pétert, Szabó Pált. Egyszer­re két valóságban éltem, a sajátomban és a könyveké­ben, és képes voltam bármelyik pillanatban átváltoz­ni indiánná, skót népfelkelővé vagy francia forradal­márrá.

Pályám kezdetén aztán el kellett rugaszkodnom szüleimtől, és kiküzdenem saját helyemet, saját han­gomat az irodalomban, hiszen ők már akkorra letet­tek fejenként öt-hat könyvet az asztalra... Kamaszko­ri hevületemben választottam ezt a régi magyar főne­mesi nevet, a Lackfit álnévnek. Ma már bizonyára nem ilyen elegáns álnevet keresnék, de azóta rajtam ragadt... Fedezéknek is remekül bevált, így nem kel­lett úgy bemenni a szerkesztőségekbe kézirataimmal a kezemben, hogy csókolom, Oláh János és Mezey Katalin fia vagyok, apukám küldött, hogy a bácsi is­meri, és egyébként azért tehetséges is vagyok... Úgy­hogy az irodalmárok úgy kezeltek, mintha az utcáról jöttem volna, nagy előadásokat tartottak nekem a költészet mibenlétéről, miközben én mosolyogtam a nem létező bajszom alatt, mert otthonról tudtam, hogy részegesek vagy hogy verik a feleségüket. Sze­rencsére nem voltak illúzióim az írókkal kapcsolat­ban. Tudtam, hogy nincsenek itt félistenek, ez is csak egy szakma, tele tehetséges és kevésbé tehetséges, rendes és kevésbé rendes emberekkel.

A Bögre-család kalandjai

Feleségemmel Zsámbékon élünk, öt gyermekünk született: a nagy fiam már tizennyolc éves, nagy, sző­rös lábú pasas. Az én gyermekem maradt, persze, de már nem igazán gyermek Komolyan ért az elektroni­kához és az informatikához (szerencsére nem ilyen élhetetlen szakmát választott, mint én). A múltkor például az informatikatanára magyarázta neki, hogy milyen a suli informatikai biztonsági rendszere, ho­gyan van levédve tűzfalakkal, meg minden. Simon erre: tanár úr, mit ad, hogyha feltöröm? A tanár ötöst ígért neki. Erre ő leült és öt perc alatt benn volt a tit­kos adatbázisokban. Szépen elkérte az ötösét, aztán elmagyarázta az infótanárnak, hogyan kell normáli­san levédeni a rendszert. Volt időszak, amikor a szo­bájába csak mágneskártyával lehetett bejutni, maga csinálta a zárat egy CD-kitolóból és egy reteszből. Ha szükségem volt egy éppen nála lévő kombinált fogó­ra, nem tudtam bemenni a biztonsági rendszer miatt. Egyik nap azt mondja; – Csináltam lehallgató készü­léket. – Igen, és kit fogsz lehallgatni? – kérdeztem; nem is tudtam, hogy a biztonságiaknak dolgozna. Sok mindent megcsinált, a szobájában a villany tapsra kapcsolódott le és fel. Alighanem a Mű­szaki Egyetemen köt ki maholnap.

Simon és az informatika

Állat az info-szakkör,
lehet neten csetelni,
hogy az milyen rohadt jó,
nem győzöm ecsetelni. 

Képzeld, a mai órán
valakit beetettem,
hogy egy tizenhat éves
jó csaj vagyok, s bevette. 

És teljesen beindult,
hogy hát, egy ilyen jó csaj,
mi a kedvenc zeném meg
hova járok diszkóba. 

Mondta, látni szeretne,
holnapra, este hatra
randit beszéltünk meg a
csepeli McDonaldsba.

Jó lenne odamenni,
látni, milyen a hapsi,
ahogyan vár a csajra,
röhögni és röhögni. 

Témáimat sokszor saját gyermekeim és iskolatár­saik életéből merítem, hozzáragasztgatva az anyag­hoz saját kiskorom emlékeit. Mondhatni, iskolafo­lyosókon lesem el, mit mondanak egymásról a gyer­mekek, fiúk a lányokról, lányok a fiúkról, fiúk-lányok a morc takarító néniről vagy a szigorú igazgatóról. A fiúk dala, A lányok dala című versek is így szület­tek. ... Az első gyermekvers-kötetemben, A buta fel­nőttben jelentek meg (amely 2004-ben Az év gyermekkönyve lett – szerk. megj.). Ez a két vers nagy örömöm­re szolgált. Felnőtt verseknél eltelik tíz év is, amíg szembejön valaki az utcán, és azt mondja, fiam, ezt jól összeraktad, jól megírtad, tetszik nekem. Ezeket a verseket pedig két-három hónappal a megjelenésük után már szavalóversenyeken szavalták, a tanköny­vekbe is bekerültek. A bennem lakó gyermek mind­ezt nagyon élvezi, és termeli az újabb és újabb ötlete­ket. Remélem, nem fogom agyonnyomni valami felnőttes dolgokkal.

A Bögre család című kötetemben gyermekeim ap­ró-cseprő otthoni történeteit írtam meg. Ez 2005-ben jelent meg, a „folytatása”, a Bögre család újabb kalandjai pedig 2007-ben. Még kéziratban volt az anyag, amikor a kiadó kérte, hogy valahogy tegyük személyesebbé a dolgot, adjunk fantázianevet a csa­ládnak. Dorottya lányommal tanakodtunk, hogyan is legyen, és ő egyszeriben felnézett az asztalom fö­lötti rajzra, amelyet ő készített nekem ajándékba. Mi­vel nagyon jószívű volt, egy iszonyatos nagy, pöttyös bögrényi kávéval caplatok azon a képen. Így aztán Dorottya rávágta, legyünk Bögre család! Ez nekem nagyon megtetszett, mindkét kötetnek öt plusz ket­tő, azaz hét bögre van a címlapján, jusson minden­kinek.

A gyermekek büszkék, amikor megjelenik tőlem vagy rólam valami. Mikor az Egmont kiadónál – a sok sikerkönyv, tinisztár-életrajz mellett – az én könyvem is megjelent, le is fényképeztem nekik bizonyítékul a könyvheti standot, ahol egy polcra kerültem Robert Pattinsonnal.

Költészet a koncertteremben

A zeneszerző Heidl György, civilben a Pécsi Tudo­mányegyetem esztétika tanszékének vezetője kedvel­te a verseimet, és elkezdett dalokat írni belőlük. Katonakorában együtt muzsikált Lovasi Andrással, és mondta nekem, hogy majd a Lovi elénekli. Én a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanítok, és diák­jaimtól hallok az újabb dolgokról az életben. Kérdez­tem őket, mondjátok, a Lovi valami híres ember? A válasz erre: Úristen, tanár úr, Kispál és a Borz, hát nem ismeri? Na, így már ismertem, összeismerked­tünk Lovasival, és lett egy közös lemezünk, amelyen verseimet énekli a Hangzó Helikon sorozatban. Új él­mény, kaland volt számomra ez a lemez, tucatnyi fel­lépésünk volt három-négyszáz ember előtt. Ilyenkor mindig én is színpadra lépek, és kiderül, hogy a rock and rollt kedvelő közönség is fogékony a költészetre, ha nem fennhéjázó módon tálalják neki.

A Véletlen című versem azóta talán a legtöbbet em­legetett dal lett a lemezről. Mindig érdekeltek a na­gyon mai nyelvi alakzatok. Biztos ismeritek a tündi-bündi esemesnyelvet, a vers ezeken a mókás rövidíté­seken alapszik. Diákjaim is elkezdték gyűjteni az el­uralkodó szószörnyecskéket, kész néprajzi gyűjtést végeztek, és én is beszálltam a vadászatba nagy élvezettel. Tudtátok, hogy az „Isten bizony” igazából „Isti bizi”, a „halálos baleset”, az „hali bali”, az „illúzióromboló” „illirombi”, a „hálózsák” pedig „csicsizacsi”. Jaj, az élet olyan uncsi, hogy mindjárt öngyi leszek...

Ismerőseim is megörvendeztetnek időnként egy-egy jó beszólással... Egyszer felhívott Gryllus Dani barátom, hogy éppen az intenzív osztályon van láto­gatóban, tudom-e, mi van a szekrényre írva... Hát hogy: Fecsik. Szóval ilyen laza ma az élet; bedzsalunk az intire, és kapunk egy szurit a fecsivel... Sok abszurd helyzet születik így. Az aluljáróban ott fekszenek sze­gény csövesek a kartondobozokon, és mellettük a zöldségesnél ki van írva: csövi kuki kapható... Végh Attila kollégám látta kiírva november elseje táján egy virágüzlet kirakatába: halinapi koszikák nagy válasz­tékban.

Ezekből a szövegekből született a Véletlen című vers, amely tulajdonképpen egy női portré:

Véletlen

Csomizom a ruciba
a habtestem
tinibugyi gumija
bemélyedten 

kukisali parival
az étrendem
szoli moci tekila
az én trendem 

koviubi pörivel
a kedvencem
lekipali csokival
jaj vétkeztem 

fusizik a fatim is
a műhelyben
vegyigyümi üviben
a sparhelten 

depizik a szaniban
a mutterechen
dobi cigi dugiba
a farzsebben 

könyi szivi nehari
ha tévedtem
lityi-lötyi pasival
azt végleg nem 

vidikazi zacsiban
a víkendem
csörizi a telimet
a véletlen

A közönség kérdez:

– Miért tetszik ilyen humorosnak lenni?

– Gyári hiba ez nálam. A feleségem körülbelül minden ötödik poénomat hallja meg, így tudja túlélni szegény állandó szellemeskedésemet A lányaim, akik napi töménységben élvezik a humoromat, fogják a fe­jüket időnként: jaj, apa-vicc!

Persze, minden gyerek maga is elég nagy mennyi­ségben termeli a vicces dumákat, ezt nem lehet nem észrevenni. Egyik este beszélgettünk otthon, felesé­gem elmondta, hogy nagy ökológiai katasztrófa fe­nyegeti az afrikai Tanganyika-tavat, felmelegszik ugyanis pár fokkal a tó vize, ettől bizonyos lények ki­halnak, mások elszaporodnak, borul az egyensúly. Erre Ágnes lányom – aki nyolcévesen nagyon ko­molynak próbál látszani, nehogy lehülyézzék (ha el­árulja, hogy nem ért valamit a nagyok rögtön ráför­mednek: hogy lehetsz ilyen ostoba?!) – ezt mondta: Igen, az nagy baj, ha a tanganyitogató felmelegszik. Próbáltuk kitalálni barátaimmal, mi lehet ez a tanganyitogató. Én azt mondtam, hogy egy Karib-szigeteki pajzán évnyitó bugyipengetéssel, Kiss Judit Ág­nes költő barátom szerint ez egy szakma, a Chippendale-fiúkról van szó, akiknél tényleg nem előny, ha felmelegszenek.

Szerintem a humor hasznos dolog, mikor kaca­gunk, feljönnek az emberben lerakódott mindenféle lelki lepedékek, tisztul a fejünk. És nem árt, ha szóra­koztatóan beszél valaki a versekről, hiszen komolyko­dunk velük kapcsolatban eleget a suliban. Akinek az­tán tetszik a dolog, előbb-utóbb rátalál a szomorúbb verseimre is...

Lejegyezte: Farkas Kinga

Megjelent a Cimbora 2011/1-es számában

Betűkalandok, szövegvarázslatok

Szonda Szabolcs

Betűkalandok, szövegvarázslatok

Derűs irodalomóra Kukorelly Endrével

Közelképben

„Van a helyes beszéd, és van az irodalom. Lehet, hogy most meghökkentőt fogok mondani, de az iro­dalom nem egyenlő a helyes beszéddel. Amikor te megírsz egy dolgozatot, fogalmazást, akkor pontosan kell használnod a nyelvet, helyesen kell írnod. Ha iro­dalmat írsz, már más a helyzet, akkor őszinte vagy, és úgy használod a nyelvet, amilyen te vagy, nem érde­kel, hogy helyes-e vagy sem, hanem úgy írod, ahogy jön belőled.” – 2008. március 19-én a Cimbora Derűs irodalomóráján Kukorelly Endrével beszélgettek sepsiszentgyörgyi diákok.

Read More
A Pál utcai fiúk vidéki változatát éltük…

Farkas Kinga

A Pál utcai fiúk vidéki változatát éltük…

Beszélgetés Kiss Ottóval

Közelképben

„Amikor gyerekkönyvet írok, egy kicsit én is gyerek leszek megint, és gyereknek lenni jó, még ha abban a korban ez nem is tűnik mindig így” – Kiss Ottóval 2005-ben beszélgettünk Sepsiszentgyörgyön.

Read More
A nyelv szépsége, gazdagsága növekedjen a gyermekben...

Farkas Kinga

A nyelv szépsége, gazdagsága növekedjen a gyermekben...

Beszélgetés Kányádi Sándorral

Közelképben

„Egyik kedvenc hasonlatommal élve: a vers olyan, mint a lábbeli. Lelki lábbeli. Éppen ezért mondom, amikor megkérdezik tőlem, hogy hogyan kell mon­dani ezt vagy azt a verset, a válaszom, hogy úgy, ahogy a lábbelit hordod: mindenki a saját lelki tyúkszeme, lúdtalpa szerint.” – Kányádi Sándorral 2011-ben beszélgettem Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégiumban tartott Derűs irodalomóra után.

Read More
„Részben megtanultam a földön járni”

Jakab Villő Hanga

„Részben megtanultam a földön járni”

Beszélgetés László Noémivel

Közelképben

A gyerekversnél nagyon fontos a HITELES forma, vagyis a telibe talált rím, ritmus, szöveg. Mert abból érzik vagy éreznék meg a ki­csik, hogy milyen az anyanyelvük lelke közepe –  László Noémi költővel, a Napsugár főszerkesztőjével 2016-ban beszélgettünk.

Read More