Az öreg írógépszalag rettenetésen elkéseredett. Mi lész vele? Hiszen az írás volt a mindene. Titokban arról álmodozott, hogy egyszer majd ő is ír egy történetet.

Mikortól kezdve lehet azt mondani valakiről, hogy különleges bánásmódot igényel? Én azt mondom, mostantól. Hogy te is, kedves, fiatal barátom, különleges bánásmódot igényelsz. Igényled a figyelmet, azt, hogy naponta legalább egyszer valaki teljesen őszintén, szemedbe néző figyelemmel megkérdezze: hogy vagy?

– Az alvó városról akarok beszélni és Ti­murról, a kirgiz pionírról, aki két társával, Tamarával és Vologyával fél nyolckor érke­zik meg a nagyváros repülőterére. Ked­vesen fogadják őket, virággal, üdítővel. 1992-t írunk, Kirgizia már elvált Szovjetu­niótól – Bogdán László folytatásos meseregényének negyedik része. 

Aki azt hinné, hogy kis barátaink csupán este, a félsötét hálóban mesélnek egymás­nak borzongató történeteket, miután a szol­gálatos tanárnő léptei elhalkulnak a folyó­són, téved. Mesélnek ők nappal is, mesélnek bárhol, ahol alkalmuk van rá, és a táborozás erre számtalan alkalmat kínál – Bogdán László folytatásos meseregényének harmadik része.

Fél tíz van. A kinti ostorlámpa fénye be­szűrődik a függönyök résein, különös fi­gurákat formáz. Pisti szerint viaskodó sár­kányokra hasonlítanak, Miklós szerint ölelkező dinoszauruszokra, Lacika szerint egymással játszadozó komondorokra, Pé­ter szerint lövöldöző tankokra  – Bogdán László folytatásos meseregényének második része.

Kedves Naplóm..., A múltkor..., Sárga és kék...