Képzeld csak el, édes fiam, milyen jóságossá, igazzá, jámborrá és bölccsé válik majd az emberiség, ha az állatiság (mert mától fogva így fogom nevezni az állatok népét) ragyogó, és immár gondolkodó elméit maga mellett tudhatja. Ehhez viszont fel kell ruháznunk az állatokat a gondolat ajándékával.

Szántai János író, költő kézen fogja kisfiát és elviszi a híres velencei karneválba. Magával hív bennünket is, és a mókás farsangi alakoskodás jegyében úgy teszi ezt, hogy egy percig se tudhassuk pontosan, hol vagyunk, és kik rejtőznek az álarcok mögött.

Az öreg írógépszalag rettenetésen elkéseredett. Mi lész vele? Hiszen az írás volt a mindene. Titokban arról álmodozott, hogy egyszer majd ő is ír egy történetet.

Mikortól kezdve lehet azt mondani valakiről, hogy különleges bánásmódot igényel? Én azt mondom, mostantól. Hogy te is, kedves, fiatal barátom, különleges bánásmódot igényelsz. Igényled a figyelmet, azt, hogy naponta legalább egyszer valaki teljesen őszintén, szemedbe néző figyelemmel megkérdezze: hogy vagy?

– Az alvó városról akarok beszélni és Ti­murról, a kirgiz pionírról, aki két társával, Tamarával és Vologyával fél nyolckor érke­zik meg a nagyváros repülőterére. Ked­vesen fogadják őket, virággal, üdítővel. 1992-t írunk, Kirgizia már elvált Szovjetu­niótól – Bogdán László folytatásos meseregényének negyedik része. 

Aki azt hinné, hogy kis barátaink csupán este, a félsötét hálóban mesélnek egymás­nak borzongató történeteket, miután a szol­gálatos tanárnő léptei elhalkulnak a folyó­són, téved. Mesélnek ők nappal is, mesélnek bárhol, ahol alkalmuk van rá, és a táborozás erre számtalan alkalmat kínál – Bogdán László folytatásos meseregényének harmadik része.

Fél tíz van. A kinti ostorlámpa fénye be­szűrődik a függönyök résein, különös fi­gurákat formáz. Pisti szerint viaskodó sár­kányokra hasonlítanak, Miklós szerint ölelkező dinoszauruszokra, Lacika szerint egymással játszadozó komondorokra, Pé­ter szerint lövöldöző tankokra  – Bogdán László folytatásos meseregényének második része.