Benedek Elek
Cimbora
Tündérország napszámosa
Cimborák írásai a Benedek Elek-olvasókönyvben

„Honatya akarok lenni, Székelyországot Tündérországgá fogom varázsolni, csak egyszer ott legyek, ott! Nincs más programom” – ezzel a mondattal indult Székelyföldet képviselni a Budapesti parlamentben Benedek Elek, akinek rendkívüli munkabírása héthatáron innen és túl is híres volt. A kötet szövegei mentén kirajzolódik a Benedek-portré: a szűkebb pátria és az időtálló értékek iránti hűség, az álmodott-remélt Tündérország szellemi napszámosának arcmása.
Ez az olvasókönyv – szándékunk szerint – annak a látásmódnak képezi keresztmetszetét, amely 2009-ben Benedek Elek alakját, munkásságát a figyelem előterébe állítja, szak- és szépírók, valamint az irodalommal értő módon foglalkozó diákok szemszögéből és értelmezésében. A kötetben szereplő, kevésbé ismert Benedek-publicisztikák, illetve fotográfiák szintén e mozaikképet gazdagítják.

Tündérország napszámosa
Benedek Elek-olvasókönyv
Kiadta a Kovászna Megyei Művelődési Központ,
a Bod Péter Megyei Könyvtár és a Regös Ifjúsági Egyesület
Sepsiszentgyörgy, 2009

A kötet Elek apónál, a szavak kertjében című fejezetének anyagát a meghirdetett pályázatunkra érkezett alkotások, valamint a 2009-es Cimbora Kaláka Táborban született írások közül válogattuk:

Elek apó emlékére
Nem csak az istenek halhatatlanok. Minden és mindenki az, aki maradandót alkot és hagy maga után az életben. Halhatatlanok a nagy eszmék, elképzelések, ezeknek alkotói és az ő emlékük is.
Most egy százötven éves emléket idézünk fel, elevenítünk meg, egy élő legendát, egy olyan felnőttet, aki egyike volt azon keveseknek, akik képesek leereszkedni az egyszerű gyermekek szintjére, megérteni őket, olvasni gondolataikban és orvosolni problémáikat. Nagyapja volt minden gyereknek, igazán szeretett és igazán szerették.
Benedek Elek 1859. szeptember 30-án született Kisbaconban, a mesék földjén. Szerette faluját, akárcsak családját. Székely nemesi családban született, nehéz és gyötrelmekkel teli volt a család élete. Elég az hozzá, hogy kisfiúból kamasz, a kamaszból felnőtt válik az évek folyamán. Mesegyűjtőként, íróként és költőként kezd munkálkodni. Mára már az irodalom nem virágzik, egyre kevesebb a gyermek, aki olvas. Egyre kevesebben vannak, akik az olvasás hatására képesek átlépni egy másik világba, elkülönülni és csendesen létezni, elmélkedni azon a síkon, melyet a betűk és a szavak tárnak fel előttünk, gondolkodni, tanulni, érteni és megvilágosodni.
Elek apó meséit azonban kulcsként használhatjuk az összes gyermek szívéhez. A problémákat oldja az idő és a hallgatás, de oldja az is, ha valamilyen más hős gondjaiban keressük a megoldást (a Kék, Piros, Ezüst és Arany mesekönyvből). Így volt régen és így van ez most is. Egy mese a tömény gonoszság és a jó erőinek harcáról gyógyírt jelenthet minden bajra. Egy mese a jó győzelméről és a gonosz bukásáról boldogíthat, megnyugtathat, esetleg lázba hozhat és feltüzelhet.
Olvasva őt megtanulunk hinni, örülni, nevetni és szeretni. Olvasva őt megtanuljuk a jót látni a rosszban, fehéret a feketében, reményt a reménytelenségben.
Ő tanította meg a világot arra, hogy felfedezzük a káoszban az összhangot, látni a rendet, látni az igazságot, látni az élet értelmét.
Császár Szabolcs, 9. osztály, Csíkszereda

Benedek Elek
Az irodalomtanárnő érdekesen tanít: nem ő mondja el, amit hallani szeretne a feleléskor, elvárja, hogy mi tanuljuk meg. Magunktól. Mivel megint nem tudtam pontosan az igeneveket, azt mondta, ha nem felelek tökéletesen Benedek Elekről, jönnek a karók. Ezzel csak az volt a baj, hogy a tanárnő soha nem szólt egy szót sem őróla.
Írtam egy levelet az öregúrnak. Egy Cimborát lapozgattam, majd előkaptam egy papírt meg egy borítékot. Ez volt az egyetlen nadselű gondolatom a rossz jegy ellen. Nagyon örültem, mikor kimenve a postaládához a válaszlevél várt.
Találkoztam Elek apóval. Hogy néz ki? Ősz haja és szakálla van, mely alatt vidáman mosolygott egyfolytában. Nagyon boldog voltam, hogy beszélhetek vele, azzal, aki a Cimborát szerkesztette 1922-től, aki annyi papírt megtöltött Öcsike történeteivel. Ha már ez a találkozás megadatott, miért gondoljak most is az iskolára? Így a jegyzeteimet félredobva figyeltem a bácsit.
Azt mondta Elek nagyapó, ő egy dolgot szeretne nagyon, Székelyországot Tündérországgá varázsolni. Összegyűjteni a kicsiknek a mesét, melyektől királylányoknak és fehér lovon vándorló lovagoknak képzelhetik magukat. A nagyoknak meg azokat, melyektől újra gyerekeknek. Elmenekülhetnek az életükből egy kicsi időre, olyan helyre, ahol bármi megtörténhet.
Állj a védtelenek, a gyengék közé, az erősek, hatalmasok oldalán harcolni nem virtus – mondta Benedek Elek, s hozzátette, hogy soha ne feledjem: Ha a vadász fegyvert fog a nyúlra, a nyúl pártján vagyok, ha a nyúl a káposztába harap, a káposztáén.
És hogy mit mondtam a magyartanárnőnek? Az már egy másik történet...
Gáll Eszter, 8. osztály, Sepsiszentgyörgy

Elek apó birodalma
Köd ereszkedett a völgyre. Még alig pirkadt. Egy kis ház ablakából fény szűrődött ki. Kopogtak a zajtón. Egy kislány lépett be, látszott rajta, hogy falusi lány, de kivehető volt az is, hogy nem kisbaconi.
Egy asztal mellett egy férfi ült. Szakálla volt, már látszott rajta az idő sokatmondó harmata. Felnézett az asztal mögül, és letette tollát, mely által már annyi gyerekszívet tudott megdobogtatni. Felállt és ránézett a vékony kislányra, majd megszólalt. Hangja vidám volt, melengetően, szelíden és hívogatóan csengett:
− Gyere, kislányom, bennebb. Mondd csak, mi a neved?
A kislány megszeppenve nézett rá, de szemében apró kis fény csillogott. Kihúzta magát, elengedte a zsebéből kilógó telefonját, melyet addig a pillanatig szorongatott. Majd megköszörülte a torkát és megszólalt:
− A nevem Szász Mária-Magdolna, és egy sulikirándulásra jöttünk. Eredetileg nem ide készültünk, de az oszink úgy döntött, hogy mindenkinek ad egy óra szabadidőt, és én meg jó pár osztálytársam arra jutottunk, hogy meglátogatjuk Elek apót, ha lehet.
Elek apó szeme felcsillant és széles mosoly terült el az arcán.
– Még hogy lehet-e? Nagy örömöt szereztek vele. De... hol vannak a többiek? – kérdezte, s mintha Marika háta mögött keresné az osztályt, kutatólag nézte.
– Kint várnak. Bejöhetnek?
– Természetesen.
Kinyílt az ajtó, és huszonöt kisdiák, fiú és lány vegyesen tódult be a szobába.
– Csókolom, Elek apó – hallatszott mindenhonnan a köszönés.
– Sziasztok! Örülök, hogy nem kerültétek el az otthonomat. Olyan nagy öröm látni ennyi boldog kisdiákot. De miért választottatok pont engem?
– Tetszik tudni, az úgy van... – kezdte Marika, aki úgy látszik, az osztály szószólója volt –, hogy megtaláltuk az interneten Elek apó meséit. Most az egész osztály nevében beszélek, mert egyformán megváltoztunk. Addig a pillanatig az internet csak káros hatást fejtett ki rajtunk, a telefonok körül forgott az egész osztály, csak a számítógépről és az elektromos kütyükről tudott szólni az életünk. De aztán pislákolni kezdett valami bennünk, és elkezdtünk rengeteg Elek apó-mesét olvasni. Megláttunk valamit benne. Nem is tudom, hogyan magyarázzam meg... olyan furcsa az egész. Valami feléledt bennünk, ami mindig ott rejtőzött, csak nem tudott a felszínre törni. Vagyis azt akarjuk mondani, hogy nagyon sok mindent kaptunk a meséi által, és rájöttünk: nem igaz, hogy nincs értelme meséket olvasni. Én személy szerint most értem meg azt a professzort, akiről hallottam, hogy egyetemen tanított, és igen, meséket olvasott. Elek apó, mi úgyszólván modern, elkényeztetett gyerekek vagyunk, de rájöttünk, hogy a mesék fontosak, sokat tudnak adni, és igen sokat jelentenek nekünk. Csak meg szeretnénk köszönni munkásságát, és arra kérni, engedje meg az osztálynak, hogy segíthessünk megismertetni meséit a világ többi modern gyerekével is.
Ekkorra már könny ragyogott Elek apó szemében.
– Hát... köszönöm, gyerekek. Be kell vallanom nektek, nagyon boldoggá tettetek, és ajkatokon hallottam elhangozni talán életem legszebb bókját.
Széles mosoly terült végig a gyerekek arcán, és boldogok voltak.
– Majd mi segíteni fogunk, hogy a többi gyermek is megtalálja a gomolyát, melynek cérnája a legszebb birodalomhoz vezet.
Balázs Renáta, 8. osztály, Gyergyószentmiklós

Elek Apó Kiadó
Ilyen rossz napom,
nem volt még a világon.
Felmérőt írtunk matematikából
és feleltünk románból.
Azt hittem, sosem lesz vége,
de minden gyerek örömére,
egyet ütött az óra,
boldogságot hozva minden tanulóra.
Gyorsan pakol mindenki,
arra gondolva, hogy hátha az ebéd krumpli.
Az iskola kapuja előtt
idős embert látnak a járókelők.
Ahogy rápillantok,
azt hiszem, elájulok.
Nagyon hasonlít Benedek Elekre,
kinek az osztályban a falon lóg a képe.
Megkérdezem tőle:
– Ön itt lakik, vagy csak itt van egy kis időre?
Nem válaszol semmit,
csak elvisz a parkig.
Ott azt mondja:
– Tudom, hogy butaságnak hiszed,
de én vagyok Benedek Elek.
Eljöttem ide egy napra,
hogy lássam, ismer-e a gyerekek apraja-nagyja.
Kíváncsi vagyok,
olvastok vagy csak a tévé előtt bambultok.
Büszkén mondom:
– Én sokat olvasok
ezért tízeseket kapok.
– Akkor boldog vagyok,
de társaid is könyvmolyok?
– Hát nem is tudom...
Válaszolom.
Elek apó így szól:
– Akkor elmegyünk
és okos gyerekeket szerezünk.
Kell belőlük sok,
és akkor lesz egy kiadótok.
Segítek megalapítani,
ti meg könyveket fogtok írni, nyomtatni.
– Szuper ötlet,
ki fogunk adni rengeteg könyvet!
A kiadó neve Benedek Elek,
te majd állandóan segítesz minket.
Megegyeztünk,
munkához kezdtünk.
A gyerekek gyűltek,
csodák csodájára új kiadó született.
Egy nap alatt, képzeljétek el,
több száz Benedek Elek-mese kelt el.
Elek apó csak mesélt,
hiszen ő már 69 évet élt.
Sok érdekeset és újat tanultunk,
például azt, hogy a kedvenc újságunk,
a Cimbora
Benedek Elek találmánya.
Azt is elmesélte,
hogy sok király meg tündérke
az ő agya szüleménye.
Érdekes, amikor mesél,
ilyesmit jó, ha az ember megél.
Sajnos, eljött a búcsúzás ideje,
és mindenkinek kicsordult a könnye.
Végül csak elindult,
mi meg sírtunk több sort.
Ne irigyelj minket,
mert te is láthatod Benedek Eleket.
Csak olvass sokat
És ő téged is meglátogat.
Bogdán Eszter, 10 éves, Zilah

Elek apó nálunk járt...
Kezem a tollamon nyugodott, előttem üres, félelmetesen üres lap. A fejemben semmi ötlet, mit írhatnék arról, hogyan folyna le egy beszélgetés Benedek Elekkel, a nagy mesemondóval. Miközben törtem a fejem, hol elkeseredtem, hol azon duzzogtam, miért is érzem, hogy mégis írnom kellene.
Amint az asztalnál tépelődtem, vadul ugatni kezdett Szimat kutyám. A csudába is, ki a túró jöhet este nyolc órakor? – gondoltam magamban. Mikor tekintetemet a belépőre vetettem, majdnem leestem a székről, alig tudtam megkapaszkodni az asztal sarkába.
Egy mosolygós, hetven év körüli bácsi lépett be, hófehér körszakállal és bajusszal, haja ősz volt. Nyakában kockás csokornyakkendő virított, gondosan vasalt rendruhát és félcipőt viselt. Azonnal felismertem, bár nem hittem a szememnek, de kénytelen voltam elismerni, hogy Elek apó érkezett mihozzánk.
– Elek apó, te lennél az? De hiszen Te nyolcvan éve a Mennyországból figyelsz minket! – csodálkoztam.
– Igen, én vagyok személyesen. Ugyanis, mint tudod, minden gyermek az Óperenciás-tengeren innen és túl az én unokám. Szerinted egy nagyapának nem kell az unokája segítségére sietnie? Láttam, hogy egy tollal a kezedben mennyire akarsz énrólam írni, így hát nem hagyhattalak cserben – mondta bűvös hangján.
– Isten hozott mihozzánk! Üljél csak le, vegyél zserbót. Érezd otthon magad minálunk. Honnan tudtad, hogy mekkora pácban vagyok? – sóhajtottam még mindig elbűvölten.
– A kismadarak csicseregték el a sasnak, aki a postásom – válaszolta nagyapó. Sajnos, becsíptette a szárnyát, és így egy kissé késve szereztem tudomást minderről. Máskülönben megjelentem volna álmodban, és elmondtam volna, hogy ma jövök – tekintete a hűtőszekrényre és a gáztűzhelyre tévedt.
– Ezek mi a csudák? – kérdezte csodálkozva.
– Az a hűtőszekrény. Hidegen tartja az ételt, s így azok nem romolnak el. A gáztűzhelyen pedig hamarabban és könnyebben el lehet készíteni az ebédet, mint a kemencében. Hátránya, hogy földgázzal működik, s ebből egyre kevesebb van itt a Földön – világosítottam fel.
– Hamarabb? Miért kell ennyire sietni mindennel? Még a főzéssel is. Ugyan, ugyan! Ha pedig elfogy eme földgáz vagy miféle, hoppon marad az emberiség. Megbízható forrásaimból tudom, hogy a mai emberek mennyire sietnek mindennel. Úgynevezett gyorséttermekben étkeznek, bicikli és ló helyett automobillal közlekednek, mert az szerintük gyorsabb. Egy pszichológus barátom mesélte, mennyire káros a stressz az emberi szervezetre. Ennek hatására egy idő után idegronccsá válnak az emberek. Gyermekkoromban mindig jó előre felkeltem, így nem kellett rohannom az iskolába. Útközben lepkét kergethettem, tücsköt foghattam, virágot szedhettem oktatóimnak. Ha kinn volt Mári néniék kutyája, úgy is jóval hamarabb megérkeztem, ugyanis az eb hosszasan üldözött. Néha elkéstem ugyan, ilyenkor megvesszőztek keményen. A tanítónk viszont szigorú, de igazságos ember volt. Ám nemcsak rám járt a rúd, hanem a többi nebulóra is. Apropó, gyermekek! Ma ismernek-e ők engem? Tudják–e, hogy mennyit dolgoztam értük? Olvassák-e könyveimet és szeretett hetilapomat, a Cimborát? – érdeklődött kíváncsian.
– Apó, a gyermekek sajnos hajlamosak rá, de még nem felejtettek el. A műveltebbje azért a te népmeséiden nőtt fel, köztük jómagam is. Emlékedre táborokat, versenyeket, tanfolyamokat szerveznek, és több iskolát is rólad neveztek el. Könyveidet olvassák. Gyere, nézd meg, hány olyan könyvem van nekem is, amit te írtál! A Cimbora pedig még mindig az egyetlen, havonta Székelyföldön megjelenő diáklap. Ide nézz, én is hány számát birtokolom! Tehát emléked szilárd, stabil, egyhamar nem fog kiveszni. De sajnos, az olvasást, a könyvet, a barátságot lassacskán kezdi kiszorítani a számítógép, ez az ördögi masina, mely használatának két oldala van. Egyfelől igen hasznos, ugyanis rengeteg információ található rajta, megkönnyíti a kommunikációt, az életet, és van olyan ember, akinek ez a munkaeszköze is. Másfelől sok gonoszat, rosszat lehet rajta találni, amit a te könyveidben nem. Mégis szörnyen népszerű a gyerekek között. Kezdett közcikké válni és jó néhány generáció csak ezen nőtt fel – sajnálkoztam.
– Kis unokám, nagyon-nagyon boldog vagyok, hogy nem felejtettetek el. Most pedig meg szeretnélek kérni valamire: légy szíves, tolmácsold üzenetemet a gyermekeknek. Mondd meg nekik, hogy olvassanak minél többet. Az olvasás az egyik legjobb időtöltés a Földön. Kellemes és hasznos. Érdekesek a kalandregények, viccek, még a ponyvairodalom is. Hasznosak a lexikonok, mesék, irodalmi művek és tudósítások. Minden könyv tanít valamire. A gyerekek tartózkodjanak az erőszaktól, mert tönkreteszi a lelket. Ha muszáj, tanuljanak meg dolgozni számítógépen is, mert amint mondtad, annak is van jó oldala. Ne engedjétek azonban, hogy a könyv a második helyen legyen. Üzenetem unokáimhoz: szeretni, jónak lenni, tanulni! Most mennem kell! Viszlát, kis unokám!
– Viszlát nagyapó! – búcsúztam én is tőle. – Gyere máskor is mihozzánk, mindig szeretettel várlak hajlékunkba!
Ekkor furcsa hangot hallottam. A kutyám ezúttal – szokásával ellentétben – nem ugatott. Kiugrottam a lépcsőre, s bár még látnom kellett volna, nem fedeztem fel Apót. Megértettem, hogy csak a képzeletemben volt jelen. Ám legfőbb problémámat megoldotta. Volt miről írnom, és ezt meg is tettem! Én is elmondok valamit a gyerekeknek: csodák léteznek, csak minél erősebben hinni kell bennük. És velünk is megtörténhetnek! Apó kérése szerint elmondom – és ezt jól véssétek a fejetekbe –, mi a legfontosabb egy mai gyereknek: szeretni, jónak lenni és tanulni!
Konnát Árpád, 8. osztály, Kovászna

Tábor Elek apóval
Az idén Benedek Elek emlékére rendezték meg a Cimbora-tábort. Sok gyerek gyűlt össze, akik szerették és olvasták meséit. Egy új világot nyitnak meg előttünk ezek a mesék, a szavak világát, a képzelet csodálatos világát.
A táborban minden este tábortűz égett. A felnőttek már aludtak, s mi még a tábortűz körül ültünk.
Egyszer csak egy ismeretlen arcot világít meg a tűz. Szeme csillog, bajsza alatt kedvesen mosolyog. Egyszerre mindenki arra nézett és meglepődve bámult rá. Mindenki ismerte őt. Ha máshonnan nem, a meséi által. Miatta gyűltünk össze, hogy rá emlékezzünk, a meséi által újra éljen köztünk. És most ott állt. Látszott rajta, hogy örül, s a tűz egy könnycseppet világított meg a szemében. Minden mondanivalóját, üzenetét egy mesével mondta el. Egy új világot akart megmutatni nekünk, egy új világba bevezetni, a képzelet csodálatos világába. És ha eljutunk oda, akkor megnyílik előttünk minden kapu. Egy szebb világ mutatkozik meg nekünk. Az a világ, ahova Elek apó is eljutott, amiről nekünk is mesélt. A meséi által akarta, hogy eljussunk oda. Hogy ne csak a szavakat, hanem a szavak kertjét is lássuk.
És a mesék, mint a csillagok az égen, csak gyűltek, gyűltek.
De ahogy a reggel közeledtével fogyni kezdtek a csillagok az égről, úgy maradtak ki a mesék. S mikor virradni kezdett, úgy tűnt, mintha mindez egy szép álom lett volna.
De mi tudjuk, hogy igaz volt, és hogy Elek apóval a csodák világában jártunk.
Király Noémi, 8. osztály, Gyergyócsomafalva

Mesés időutazás
Az egyik barátom, úgy hívják, hogy Artúr, feltalált egy időgépet. Épp aznap hallottam egy meseíró versenyről, egy bizonyos Cimbora irodalmi pályázatáról, amiben Benedek Elekről kell írni. Hát fogtam magam, és elrohantam Artihoz, hogy az időgépével visszahozzuk a 150 éves Benedek Eleket. Amikor odaértem, Arti egy ősemberrel tárgyalt, hogy hány kristályért ad egy öngyújtót. Artúr tudott ősemberül, de én kb. ennyit értettem:
– Huba – mondta az ősember.
– Huba buba – válaszolt Arti.
– Hubi – zárta le a vitát az ősember.
– Hubi – egyezett bele Arti. Aztán az ősember adott neki húsz kristályt, Arti pedig egy öngyújtót adott az ősembernek, és az távozott.
– Helló Andris! – köszönt.
– Csá, Artuditu! Hallottam az új találmányodról, az időgépről.
– Ó, igen. Na, és eljöttél megnézni?
– Igazából ide akarom hozni Benedek Eleket!
– Benedek Eleket? Na, és hol lakott?
– Ja, Benedek Eleket, és Erdélyben élt, valahol Kisbaconban. Meg tudod csinálni?
– Persze! Kezdjük is! Állj bele a gépbe!
– Ok!
– Visszaküldelek az 1800-as évek végére Erdélybe! Indul!
– Brrrdsss! Bum! Puf! – hallatszott a gépből, és pillanatokon belül meg is érkeztem. Már csak meg kellett találnom azt a Kisbacont. Megkérdeztem egy járókelőt:
– Elnézést, meg tudná mondani, merre van Kisbacon?
– Húsz napi járásra.
– Ha, ha, ha. He, he, he. Hi, hi, hi. Én nem gyalog megyek, hanem kocsival!
Erre a járókelő halkan odasúgta nekem:
– Bocs, hogy beleszólok a mesédbe, de még nem találták fel az autót.
– Ja, bocsi! – mondtam, és elindultam. Miközben mentem, arra gondoltam, hogy a szüleim már biztos a rendőrséget is rám uszították. Örülök, ha nem kommandósok fogadnak majd otthon.
Nagy nehezen eljutottam Kisbaconba, ott már nem volt nehéz megtalálni Elek apót. Odamentem a házához, bekopogtam, és megmondtam, hogy Benedek Eleket keresem. Kijött egy kedves tekintetű, szakállas, bajszos ember, akinek mókás masnira kötött, pöttyös nyakkendője van.
– Ön Benedek Elek?
– Csak Elek apó, ha lehet. Neked mi a neved?
– A nevem ris, Andris!
– Tessék?
– Mindegy! A lényeg az, hogy 2009-ből jöttem, hogy egy kicsit odavigyem önt.
– Rendben. Menjünk! – mondta, és elindultunk. Amikor visszaértünk az időgéphez, jeleztünk Artinak, aki már repített is minket haza. Amikor megérkeztünk, anyukám már aggódva várt.
– Hol voltál? Mit csináltál? Jól vagy? Hogy vagy? Mi történt? Majdnem szívrohamot kaptam! Ki az ott melletted? Most olvastam a Nők Lapját, és benne volt Benedek Elek. Nagyon hasonlít rá a barátod.
– Anya, ő Benedek Elek!
– Örvendek, hölgyem, szép a lakása.
– Ez nekem sok! – mondta anyukám, és elájult.
– Nyugi, mindig ezt csinálja ha hazajövök egy 150 éves emberrel! – mondtam, és elővettem a hangrögzítőt.
– Khö, khö. Na szóval. Van családja?
– Igen, van egy feleségem és hat gyerekem.
– Hat gyereke van?
– Igen. Az egyikről talán már hallottál is, úgy hívják, hogy Benedek Marcell. Ha jól figyelsz, néhány mesémben felismerheted a gyerekeimet.
– Melyik a kedvenc műve?
– A Vas Laci és A só!
– Miért pont meséket kezdett el írni?
– Mert én magam is nagyon szeretem a meséket, verseket, és szeretek a gyerekekkel kapcsolatos dolgokkal foglalkozni.
– Mit tart fontosnak, amikor belekezd egy mese írásába?
– A legfontosabb mindig a jóra való törekvés és a tanulság. Szeretném, ha ezt vinnék magukkal a gyerekek a felnőtt korba. De most kérhetek én is tőled valamit?
– Persze! Mit?
– Mutasd meg nekem azokat a dolgokat, amiket a halálom után találtak fel.
– Ok. Például a telefon – mondtam és megmutattam a mobilom. – Aztán itt van például a számítógép, a nintendo, a psp, a plazma tv, és még sorolhatnám.
Azt hiszem, nagyon megdöbbentette ez a modern technika. Nagy vonalakban megpróbáltam elmagyarázni a működésüket, de láttam rajta, hogy már szívesen visszamenne a saját világába.
– Hűha, sokat változott a világ!
– Sokat bizony! Köszönöm az interjút – mondtam, és a kezébe nyomtam egy Rubik-kockát, hogy legyen egy emléke erről az utazásról.
– Nagyon szívesen! De most már, kérlek, segíts hazatérnem!
– Máris visszaküldjem?
– Sajnos, muszáj! Sok mesét kell még írnom!
– Értem! Menjünk! – mondtam, és már indultunk is. Amint odaértünk, Nagyapó beugrott a gépbe, és már ment is haza.
Sokat gondolkodtam, hogy ebből az egészből mit írjak le, hogyan álljon össze egy történetté. Végül erre jutottam:
Az egyik barátom, úgy hívják, hogy Artúr, feltalált egy időgépet. Épp aznap hallottam egy meseíró versenyről...
Mihályi András, 5. osztály, Székesfehérvár

A piros könyv legendája
Egy szép napsugaras délelőtt osztálykirándulásra indultunk az osztályommal a Kisbacon nevű faluba. Ez a település Sepsiszentgyörgytől 28 km-re észak-északnyugatra, a Barót-patak két partján fekszik. Itt megnéztük Benedek Elek emlékházát. Ez a falu ma már nem tartozik Magyarországhoz, utunk hosszú volt és fárasztó, de csodaszép tájon vitt a busz.
Kedves idegenvezetőt kaptunk, aki bemutatta nekünk az árnyas fák között megbúvó, vakítóan fehér tornácos házat. Minden tárgyról szeretettel és élvezettel mesélt. Egyszer csak odaértünk egy kis szobához, ami tele volt könyvvel. Nekem csak egyen ragadt meg igazán a figyelmem, egy viszonylag vékony, kis, piros bekötőjű könyvecskén, amin jellegzetes népi motívumokat lehetett látni. Azt mondta az idegenvezető róla:
– Van egy legenda, amely szerint ha két rokon lélek ugyanabban a pillanatban érinti meg a könyvet, múlt és a jelen találkozik, kinyílik az idő kapuja. Ez a könyv a Benedek család féltve őrzött kincse volt, apáról-fiúra öröklődött.
Éreztem, meg kell érintenem ezt a csodás tárgyat. Nem tétováztam hát sokat, megtettem. Hirtelen megláttam egy számomra idegen fiút. Fehér bő gatyában és ingben volt, szép fekete mellényt viselt. Nagy barna szeme melegséget, meglepődést sugárzott. 13-14 éves lehetett. Nagyon vékony alkatú, dús hajú, kedvesnek látszó, szimpatikus legénynek tűnt.
– Szia, én Viki vagyok, téged hogy hívnak? – léptem oda hozzá.
– Eleknek – felelte csöndesen és kissé megdöbbenten.
– Ismerősnek tűnsz, találkoztunk már? Te is néptáncos vagy?
– Nem nagyon tudok táncolni, én inkább olvasni szeretek, szerintem nem találkoztunk még.
– Mikor születtél?
– 1859-ben. És te?
– 1997-ben.
Ekkor jöttem rá, hogy ő Benedek Elek. Eszembe jutott valami, és meglepetten, fennhangon mondtam vele együtt:
– Szóval igaz – igen, mind a ketten a legendára gondoltunk, arra a híres legendára, mely szerint a múlt és a jelen találkozik. Huncutul rám mosolygott.
– Akkor te már tudod, mi vár rám, az országra, az emberekre. Mesélj róla, kérlek.
– Mit meséljek? Csupa szépet és jót a TV-ről, a telefonról, a villamosról és a metróról, esetleg az internetről vagy Magyarország szomorú történelméről? Nem tudom, mire vagy kíváncsi? Talán… Igen, a történelmet mesélem el, de mondok egy pár szót a modern cuccokról is.
– Érdekes szavakat használsz, sokat nem ismerek – szólt a fiú.
– Nemcsak az országunk, a nyelvünk is megváltozott kissé – mondtam.
– A változás jó dolog, csak az a lényeg, hogy a múltat ne felejtsük el.
– Ma már sokkal kisebb Magyarország, mint a te idődben. A balsors régen és most is tépi az országot. Az első világháborút te is megéled, ez 1914-ben lesz, nagyon sok emberi életet követel. Mi a vesztes országok közé tartoztunk. Egy békeszerződés során, melyet úgy neveznek, Trianoni béke, elveszik az ország kétharmad részét. Mindenki kap belőle, még a vesztes Ausztria is. Családokat szakítanak szét, és ahol te születtél, Elek, a te kedves szülőfalud nem fog többé Magyarországhoz tartozni. Ezután a második világháborúban a zsidókkal nagyon rosszul bánnak. Mindenüket elveszik. Vagonokba rakják őket, amibe csak állatokat szoktak. Messze az otthonuktól, sok szenvedéstől meggyötörten halnak meg. Kitaláltak egy szörnyű szerkezetet, amelyet úgy hívnak, atombomba, ez megváltoztatja a világ sorsát.
Nemrég óta van egy új találmány, internetnek hívják. Szerintem tetszene neked. Nagyon gyorsan sok információhoz lehet jutni. A telefon egy olyan eszköz, a másik ember akármilyen távolságra van tőled, egy adott számon, amit telefonszámnak hívunk, felhívhatod és beszélhetsz vele. Sok közlekedési eszköz van, mind más-más, már nem lovon járnak, mint a te idődben. Az emberek inkább a tömegközlekedést választják, ilyen a metró, ami föld alatt megy, ilyen a busz, ami sok embert tud egyszerre szállítani, és még sorolhatnám. A TV mozgó képeket játszik, a gyerekek ma már ebben nézik a meséket. Kevés olyan gyerek van, akinek a szülei mesélnek. Sokat változott a világ és rengeteget fejlődött.
– Köszönöm, hogy elmesélted, milyen most a világ. Sokat tudtam meg belőle! Most már azt is tudom, mit fogok csinálni. Összegyűjtöm a meséket, hogy soha, de soha ne felejthessék el őket legalább ezek, maradjanak meg a magyaroknak, mert a meséket senki nem veheti el, és mindig lesz valami, ami gyerekek szomorúságát enyhíti.
Ekkor hirtelen Elek eltűnt, és haladtunk tovább az emlékházba. Elekről senkinek se meséltem, számomra nagy élmény volt találkozni Benedek Elekkel. Azóta is jártam ott, meg is érintettem a könyvet, de nem történt semmi! Így volt? Igaz volt? Szívből szóló mese volt.
Joó Viktória, 6. osztály, Győr

Házi feladat
Már megint egy fogalmazás! A tanár néni szerint nem nehéz, hiszen nem másról, mint a szülőföldünkről kell írni. Ehhez képest már a negyedik lapot téptem ki a füzetemből, ráadásul már öt perccel el is múlt tíz óra. Erre alszom egyet! – szokta mondani nagyapám; remélem, nálam is működni fog ez a régi jó módszer.
Nagyon nehezen aludtam el. Talán az elhalasztott feladat okozott egy kicsi lelkiismeretfurdalást, de az is lehet, hogy a nyolcadik palacsintát már nem szabadott volna megennem vacsorára. Aztán álmomban egyszer csak egy ismerős alak jelent meg mellettem, és így szólt:
– Mi a baj, gyerkőc?
– Elek apó! Hogy kerülsz ide?
– Jöttem segíteni, mert láttam, hogy nem tudsz megbirkózni azzal a fránya fogalmazással.
– Még elkezdeni sem tudom! Csak egy sor elcsépelt gondolat jut az eszembe, melyek sok-sok évvel ezelőtt még tudtommal komoly jelentéssel bírtak, de mára már szappanbuborékokká váltak. Mit javasolsz, hogy kezdjem?
– Valami olyasmivel kellene indítani, ami egy kicsit meghökkentő, egyszerűen szókimondó, de feltétlen benne légy te magad is!
– Akkor kezdem. Ilyesmire gondoltál?
– Nem is rossz! Most hunyd be a szemed, és ami legelébb eszedbe jut a környéketekről, azt gyorsan mondd ki!
– Kőhát, ürge, kémény, Kál horka, Hegyestű.
– No, akkor most írj mindegyikről egy-két mondatot!
– Végeztem! Nem túl szétszórt az egész?
– Egy jó befejezéssel kifésülheted belőle a kócot! Szólítsd meg az olvasót, s valahogy tudasd is vele, hogy semmi sem a véletlen műve, hanem te ezt így akartad leírni. Egyszóval fogadd őt cinkosoddá és akkor meglásd, hatni fog a varázslat!
– Azt hiszem, értem, amit mondani akarsz! Hogy tetszik?
– Jobb is, mint gondoltam! Hékás, a cím még hiányzik!
– De jó, hogy szóltál! Ez lesz a legnehezebb.
– Ne félj, biztos megtalálod a legjobbat. Ide valami furcsa, kíváncsiságot keltő cím kell.
– Ehhez mit szólsz?
– Csapnivaló! Azonnal radírozd ki! Gondolkozz!
– Megvan! Mit szólsz hozzá?
Ez igen! Ez jó lesz! Most olvasd fel szépen az egészet!

Az odakacsintott medence
A teremtés könyvében ugyan nincsen kirészletezve, de annak szentül igaznak kell lennie, hogy az Úr a Balaton-felvidéknél megakasztotta a tekintetét, sőt a Káli-medencénél még örömében kacsintott is egyet!
Pazar szépség, megannyi rejtett báj fogadja a szemlélődőt, s hogy még jobban érezhesse magát itt az ember, hozzá még cseppentett a Teremtő egy keveset az innen igen messze lévő déltengeri klímából is. Irigyeink korholnak is minket a kicsit komótos, de szerintem inkább kíméletesen alapos életvitelünkért. De ki tudna ellenállni a sok csudában való gyönyörködésnek, és ehhez bizony idő kell, ami távolról úgy tűnhet, hogy lassúak, netán lusták volnánk. Itt nálunk minden kicsinyke. És ami kicsi, ahhoz közel kell menni. S aki közelről vizsgál valamit, az bizony könnyen elveszti az időérzékét. És ez így van jól! Mert a szépre és a jóra nem szabad sajnálnunk az időnket! Távolról ugyanis az sem látszik, hogy a kővágóörsi kőhát csenevész fái alatt épp egy birkanyáj delel, de a figyelmesen szemlélődő még aközt is különbséget tud tenni, hogy melyik a pihegő gyapjas és melyik a földből kibukó, fehérlő sziklahát. Ha sietős az utunk, akkor könnyen lemaradunk az ágaskodó ürgeőrszemek megpillantásáról is, nem beszélve figyelmeztető füttyszavuk meghallásáról. A falvakon átrobogva azt sem vesszük észre, hogy itt még a kémények is másak. „Ha már ilyen magasra kellett mászni miatta, akkor dolgozzunk rajta minél többet!” – gondolta a rég elfelejtett kőművesmester magában, s a hófehérre meszelt magányos cifrakémény alázattal várja, hogy ismét kivezethesse a házból a kályha füstjét. Vagy tán arról álmodik, hogy egyszer majd gólya fészkel reá? Kál horkát is rabul ejtette e paradicsomi táj a honfoglaláskor és itt telepedett le nemzetségével. A medence azóta is őrzi emléküket úton-útfélen. Így van ez a települések nevével is, hisz’ az északi oldalon három falu is őrzi e dicső ősök nevét, úgymint Mindszentkálla, Szentbékkálla és Köveskál. A medencét rég kihunyt vulkánok ölelik körbe. Egyikük a félig elbányászott Hegyestű, amely télen féltőn oltalmazza a hegyek alján megbúvó aprófalvakat a metszően fagyos keleti széltől. A régi bányaudvar ma geológiai bemutatóhely, elrabolt kincse pedig ott hever szétszórva a vasúti talpfák alatt szerte az országban.
Ha netán azt hinné kedves Olvasóm, hogy gondolataim térben és időben túlságosan elcsapongtak, akkor nagyon téved! Mert itt állok mozdulatlan a Kővágóörs tábla mellett és egyetlen lépést sem kellett tennem ahhoz, hogy mindezt elmesélhessem Önnek!
– Látod? Tudsz te, ha akarsz!
– Nélküled nem ment volna, Elek apó! Nagyon szépen köszönöm a segítséged!
– Ha megint a tanácsaimra lesz szükséged, csak gondolj rám erősen, és újra eljövök hozzád!
Ekkor hirtelen felébredtem. Percekig ültem az ágyam szélén és az álmomban történteken járt az eszem. Az egész tökéletesen valóságosnak tűnt, szinte minden szóra tisztán emlékeztem. Nem! Az nem lehet! De talán igen? Igen! Ez több volt, mint egy egyszerű álom!
Veress Ágost, 7. osztály, Révfülöp

A csodás kertben
Valahol Magyarországon, Kisbacontól nagyon messze élt egy kislány, Pankának hívták. Minden este Benedek Elek meséiből olvasott neki az édesanyja. Több mesét már kívülről tudott a kislány.
Egyik este, mikor az anyukája elbúcsúzott tőle, Panka szemére csak nem jött az álom. Mosolyt csalt az arcára, hogy túl fog járni az anyukája eszén. Felkapcsolta az ágya melletti éjszakai lámpát, s bár még olvasni nem tudott, kinyitotta Világszép nádszálkisasszony című kedvenc könyvét. S csoda történt! Előlépett egy gyönyörű hercegnő, s kedves hangon így szólt Pankához:
– Gyere! Elvezetlek Atyámhoz!
A kis Panka icipicit megszeppent, de aztán fülig érő mosollyal indult el a hercegnővel. Egy kis erdélyi falu szélén egy elhagyatott háznál álltak meg. Panka valahol már látta ezt a házat, s mindig félelemmel töltötte el a rejtélyes rom. Pár másodpercre megtorpant, majd a hercegnő bátorítására csak azért is ment tovább. A kapu csodát rejtett: az ide érkezők előtt magától kitárult. Panka nagyon szorította a hercegnő kezét, még mindig félt. De nyomban megnyugodott, s elállt még a lélegzete is, amikor meglátta a gyönyörű kertet. A kert fáinak abból állt a csodája, hogy virág és levél helyett szavak csüngtek az ágakon. Némelyiken hosszú szófüzérek pompáztak. Panka csodálattal nézte a bűvös kertet, észre sem vette, hogy a hercegnő helyett már egy ősz hajú apó áll mellette. Megint összerezzent, de a mesékből ismert kedves hangot meghallván, a kíváncsiság lett úrrá rajta.
– Ne félj tőlem, gyermekem! Én Elek apó vagyok, a kedvenc mesekönyved írója. Azért kértem meg a legkedvesebb lányomat, Szélike hercegnőt, hogy hozzon el téged ide, mert szeretném megmutatni neked a mesevilágomat. Látod, itt a fák szavakból vannak, ezekből szövöm meséimet.
Elek apó gyengéden megfogta Panka kezét, és elindultak szétnézni ebben a mesebeli világban. Rövid séta után megálltak, apó megkérdezte Pankától, hogy kér-e szóló szőlőt, mosolygó almát vagy csengő barackot. Panka nem akart hinni a fülének, de még inkább nem a szemének, amikor apó egy mosolygós almát szakított le neki. A kislány udvariasan visszautasította, mert már vacsorázott odahaza. Apó továbbvezette a csodás kertben, megmutatta neki a világszép Sárkányrózsát, bemutatta a Csillagszemű juhásznak és Nádszál kisasszonynak. Benézett a Prücsök lyukába, sőt az aranyszőrű bárányt is látta legelészni.
Az idő gyorsan telt a kellemes társaságban. Éjfél is elmúlt, mire ismét a varázskert bejáratához értek. Panka nehéz szívvel búcsúzott Elek apótól, aki beavatta őt a meseírás titkába.
Varázsütésre odahaza találta magát, szomorúan és a sok élménytől fáradtan csukta be a mesekönyvét, és kapcsolta le a lámpát.
Reggel édesanyja keltette a kislányt, nem értette, hogy miért olyan fáradt. Ennek ellenére egész nap jó kedve volt, hiszen már tudta Elek apó titkát!
Horváth Rebeka, 6. osztály, Győr

Egy képzeletbeli találkozó
Kedves gyerekek! Egy képzeletbeli találkozóra hívlak benneteket a Kodály Zoltán Általános Iskolába, Győrbe. Meghívott vendégünk a hamarosan 150. születésnapját ünneplő Benedek Elek apó lesz.
Így szólt a meghívó, s így zajlott a találkozó:
Először is arról beszélgettünk, hogy mi volt a közös iskolánk névadójában, Kodály Zoltánban és a nagy mesemondóban, Benedek Elekben. Hát persze, hogy tudták a részt vevő gyerekek. Kodály Zoltán népdalokat gyűjtött, Benedek Elek pedig a mesék, történetek gyűjtője volt.
Nem csak a gyerekek kérdeztek Elek apótól, bár jó ideig türelmesen válaszolgatott a feléje röpködő kérdésekre. Elek apó a 21. századi gyerekek olvasási szokásaira volt kíváncsi. Ő csak hírből hallott a számítógép, az internet, a televízió, a cd-k elterjedéséről, s aggódott, hogy a mai gyerekek forgatják-e még az ő műveit.
Az egyik kislány elmesélte, hogy ő nagyon szeret olvasni, sőt, rendszeresen indul mesemondó versenyeken is. Kedvencei Elek apó meséi.
A találkozó egy másik résztvevője arról számolt be, hogy ő sokáig nagyon nehezen olvasott, így hosszú ideig anyukája szájából hallgatta a szebbnél szebb történeteket. Aztán az anyukája nem győzte az olvasást, több kistestvér született, így ez a kisfiú ettől kezdve magától olvas minden este. Főleg az állatmeséket szereti.
Akadt olyan gyerek is, aki bizony nem szeret olvasni. Elek apó arról faggatta, hogy mi az oka ennek.
– Valószínű az, hogy rosszul olvasok, emiatt minden este hangosan kell az olvasást gyakorolnom! Mire a kötelező felolvasással végzek, már könyvet sem akarok látni.
Elek apó elmesélte, hogy ő milyen szegény családból származott. Az édesapjának egy évben 5 forintot és 25 krajcárt kellett fizetnie az ő taníttatásáért. S ráadásul rettenetesen nehezen viselte a családi harmónia után a zord fizikai és lelki körülményeket a székelyudvarhelyi híres kollégiumban. Mindezen az olvasás és a kutakodás segítette át.
A találkozó végén közösen elénekeltük a Csillagok, csillagok... kezdetű népdalt, meghatottuk vele Elek apót. Úgy éreztük, hogy visszaadtuk a hitét az olvasás nagyszerűségében, a mesék csodavilágában és gyógyító erejében.
Mészáros Tímea, 6. osztály, Győr

Álom és történet
Egyik délután öcsém, Bálint azzal nyúzott, hogy meséljek neki. Mivel még bőven akadt tanulnivalóm, így csak az asztalon heverő Nők Lapját csaptam fel, amiben Benedek Elek A bujdosó macska című meséje volt. A mese végére Bálint el is szenderedett. De én is olyan fáradt voltam, hogy gondoltam, egy pillanatra becsukom a szemem. Nem tudom, meddig tarthatott az a pillanat, csak azt éreztem, hogy repülök messzire-messzire, az erdélyi Erdővidékre, Kisbaconba…
Elek apó várt rám. Kézen fogott, s bevezetett egy egyszerű, de tágas házba, meg sem álltunk a nagy mesemondó íróasztaláig.
– Ülj le, Zsófi! – szólt kedvesen, nagyapósan. – Látod, mennyi fiókot rejt ez az ősi asztal? Kíváncsi vagy-e, mi van bennük?
– Hááááát… kíváncsinak kíváncsi vagyok, de nem szeretnék udvariatlan lenni – válaszoltam egy kicsit megszeppenve. – Mi van ezekben a hatalmas fiókokban, Elek apó?
– Mesék, kislányom! Szebbnél szebb, izgalmasabbnál izgalmasabb, vidám és szomorú, hosszú és rövid történetek. Én találtam rájuk. De olyan is akad köztük, amit én írtam! Sőt, az egyik fiók a tehetséges meseíró gyerekek munkáival van tele.
– Apó! Már én is sok mesét írtam! – villanyozódtam fel. – Az én meséim is eljutottak ide?
– Eddig még nem találkoztam a te történeteiddel, Zsófikám. Így éppen itt az ideje, hogy te is gazdagítsd a gyűjteményemet! – felelt lelkesen. – Látod, milyen szerencsés vagy, hogy éppen velem találkoztál álmodban? No, ha van bátorságod, akkor ajándékozz meg engem a napokban bekövetkezendő 150. születésnapom alkalmából egy mesével!
– Már kezdem is, Elek apó! Csak helyezkedj el kényelmesen, hunyd be a szemedet, s most én reptetlek el téged a Mesebirodalomba! Mesém címe: A hamuban sült pogácsa varázslata.
– Húúú! Már a címe is nagyon izgalmas! Hadd halljam!
– Egyszer volt, hol nem volt, valahol élt egy öreg király a gyönyörű lányával. Volt is kérője a királykisasszonynak, de neki egyik sem kellett.
Egy nap aztán egy gonosz asszony elrabolta a királykisasszonyt. Az öreg király kihirdette, hogy aki megtalálja és visszahozza az igen-igen szép lányát, annak adja feleségül.
A király udvarában élő pásztorfiú is elindult szerencsét próbálni. Ment, mendegélt, amikor már nagyon elfáradt, leült egy tölgyfa alá, s falatozni kezdett. Azt vette észre, hogy a lehullott morzsákat egy icipici egérke mohón nyeli, így még csipegetett neki a hamuban sült pogácsájából. A hálás kisegér megszólalt:
– Jó tett helyébe jót várj! Adok neked egy ostort, ez más számára láthatatlan! Ha olyan gyorsan akarsz haladni, mint a gondolat, akkor csettints vele háromszor, és egy táltos paripa áll a szolgálatodra!
A legény hitte is, meg nem is! Folytatta a vándorlást a talpanincs csizmájában egészen egy fekete várig, ahol egy másik király élt. A pásztorfiú tisztelettel meghajtotta a fejét a király előtt, ám még mielőtt megszólalt volna, a király egy kéréssel fordult hozzá:
– Már vártalak, fiam! Te nagyon bátor legény vagy! Szabadítsd meg az országomat a fekete boszorkány átkától!
– Rendben van, király uram! De előbb segítsen nekem, mert én a Napkeleti király igen-igen szép lányát, Annát keresem, akit ugyancsak a fekete boszorkány, ez a nagyon gonosz asszony rabolt el!
A fekete király útbaigazította a pásztorfiút, aki folytatta is az útját, de már nagyon fájt a talpa a talpatlan csizmában, ezért elővette a más számára láthatatlan ostort, csettintett vele háromszor, s lássatok csodát, ott is állt előtte a táltos paripa.
– Mit parancsolsz, édes gazdám? – kérdezte a fiútól, de a választ meg sem várva egy gondolatnyi idő alatt elrepítette a meglepett pásztorfiút az Óperenciás-tenger partjára, majd eltűnt.
A pásztorfiú azon gondolkodott, hogy jut át a hatalmas tengeren. Elővette a hamuban sült pogácsát, eszegetni kezdett. Hamarosan egy hófehér hattyú ereszkedett melléje, olyan gyenge és fáradt volt a hosszú repüléstől, hogy a fiúnak kellett a csőrébe tenni a morzsákat.
– Kérhetsz tőlem valamit, amiért ilyen jó voltál hozzám!
– Repíts át, kérlek, ezen a végeláthatatlan tengeren, hiszen láttam, hogy te onnan jöttél!
Jankó, mert így hívták a pásztorfiút, a hattyú szárnyaiba kapaszkodott, s repülés közben álmot látott:
Az Üveghegy mögött, a Rózsa-patak partján sírdogált az igen–igen szép kisasszony, Anna, akit egy sárkány őrzött. Anna mindig a Nap felé nézett, hiszen ő a Napkeleti király lánya volt, innen várta a segítséget is.
A hattyú leereszkedett, a pásztorfiú megpillantotta az Üveghegyet és a Rózsa-patak forrását. Ám Annát nem látta sehol. Elindult a forrástól, ment, mendegélt a patak partján, amely elvezette az Üveghegy mögé. A nagy fénytől alig látott, de érezte a sárkány lángleheletét. Nem szállt inába a bátorsága! Megint elővette a tarisznyájából a hamuban sült pogácsát, ami eddig is segítségére volt; s már sejtette, hogy valamiféle varázsereje van a morzsáknak. A lángnyelveket okádó sárkánynak odavetett néhány morzsát, és várt. Ha hiszitek, ha nem, a sárkányból egy szempillantás alatt nyájőrző kutya lett, akiben Jankó hűséges segítőtársára, Bodrira ismert. Bodrit ugyancsak a fekete boszorkány varázsolta el. A kutyus először a fekete bokorhoz vezette kis gazdáját. Mit gondoltok, ki lapult, leselkedett a fekete bokorban? Hát persze, hogy a gonosz asszony! Bodri hangos csaholással, ugatással a Rózsa-patakba hajszolta a boszorkányt, akinek a lelke is és a külseje is megtisztult a Rózsa-patak vizétől. A gonosz asszonyból jó tündér lett, aki kézen fogta Jankót, a pásztorfiút, és elvezette Annához. Boldogan ölelték, csókolták egymást.
De nincs ám még vége a mesének! Újabb csettintés az ostorral! A táltos paripa hátán, útban a Napkeleti király palotája felé a gonosz asszonyból lett jó tündér ragyogásától feloldódott a fekete váron ülő átok is: újra fényben fürdött minden, s a fekete királyból fehér királlyá változott király feleségül vette a jó tündért.
S minden jó, ha a vége jó! Az öreg király sírt örömében, amikor meglátta a lányát és a pásztorfiút. Csaptak nagy lakodalmat, táncolt még a fehér hattyú és a kisegér is! Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Félve kerestem Elek apó tekintetét, de már a szemeiből láttam, hogy tetszett neki a mesém. Elérzékenyülve simogatta meg a fejemet, de hogy mit mondott, az titok marad, mert ez a simogatás édesanyám ébresztgető cirógatása volt. Felébredtem…
Parcsami Zsófia, 6. osztály, Győr




Pályázat-értékelő
EMLÉKEZZÜNK A 150 éve született BENEDEK ELEKRE!

Elek apónál, a szavak kertjében című pályázati felhívásunkra félszáznál több írás érkezett 44 résztvevőtől, Romániából és Magyarországról. Egyénileg is válaszoltatok felhívá...
tovább >>>

Tündérország napszámosa (2.)
Cimborák írásai a Benedek Elek-olvasókönyvben

Mesélő, daloló tájon Lázas izgalommal készülődtünk a balatoni nyaralásra. Már mindent összecsomagoltunk, amikor édesanyánk felvetette, hogy...
tovább >>>

 

Támogasson
adója 2%-val


Benedek Elek
Benedek Elek emlékév

Content on this page requires a newer version of Adobe Flash Player.

Get Adobe Flash player

Impresszum
Copyright ©2010 Cimbora.net
Fejlesztés: ConstantinStudio